Hanyas vagy? Nyolcvanas? Vagy kicsit még korábbi? Akkor mi félszavakból is megértjük egymást. Feltéve, ha te is megőrültél egy BMX-ért, lézerkarddal szeletelted a piros pöttyöst, legjobb barátnak E.T.-t akartad és extázisban tekergetted a Rubik-kockát.
J.J. Abrams nekünk csinálta a Super 8-at. Azoknak, akik Steven Spielbergre és George Lucasra tanultak meg moziba járni. És igaz ez ránk is, a Földnek ezen a pontján éldegélő harmincasokra-negyvenesekre, akikre ugye komoly nehézkedési erő hatott annak idején a hollywoodi popkultúra beáramlását illetően. És ha innen nézünk magunkra, bizony komoly célcsoportot alkotunk, olyat, amit eddig viszonylag kevesen ismertek fel, pedig az álomgyárban nagyon szeretnek ilyesmiket keresni és találni.
Ám tavaly nyáron végre ránk talált az áldott célkereszt: a tévés (Alias, Lost – Eltűntek, A rejtély) és mozis ügyekben (Cloverfield, Star Trek-reboot) egyaránt piacérzékeny Abrams biztos alkotói kézzel kapta el azt a fonalat, amelyre nagy eséllyel rácsatlakozhat a nosztalgiára éhes befogadó. Ennek megfelelően az amatőr zombis-horrort forgató kisvárosi srácok történetében tényleg azok találják meg igazán a legnagyobb élvezeti értékeket, akiknek a Kincsvadászok volt életük meghatározó ifjúsági filmje, s apjuk ballonkabátja alá bújva akartak belógni A nyolcadik utas: a Halálra.
A többiek elképzelhető, hogy kicsit furán néznek a filmre, mert önmagában, az érzelmi előzmények nélkül nehezen lehet belelátni mást, mint professzionálisan elkészített, helyenkénti brutalitása ellenére is szentimentális sci-fit, amely a tinifilmek szerelmes motívuma mellett a hideglelős zsigerelést se hagyta a retró-padláson. Persze, ha esetleg az ifjabbak közül mégis lennének, kik beállnak mellénk lelkesedni, annak csak örülni tudunk: elvégre még ebben az univerzumban is érdemes hinni benne, hogy mindig lehet esélye egy bármilyen típusú generációs találkozásnak.
