Ha Batmannek és Ironmannek trilógia jár, a legszuperebb szuperhős sem heverhet parlagon, így aztán Christopher Nolan egy népes producer-csapat tagjaként útjára indította a sorozatot.
A jóképű alien
A Kripton bolygót kataklizma fenyegeti, és ha ez még nem lenne elég nagy baj, a regnáló vezetéssel elégedetlen Zod tábornok (Michael Shannon) puccsot hajt végre. A kettős fenyegetés hatására Jor-El (Russell Crowe) úgy dönt, újszülött fiát a felbecsülhetetlen értékű genetikai kóddal együtt egy másik planétára, nevezetesen a Földre küldi, egyrészt hogy megmentse, másrészt hogy a kriptoni gének ne tűnjenek el nyomtalanul az Univerzumból. A Kripton megsemmisülésekor azonban Zod és csatlósai kiszabadulnak a fekete lyukból, ahová száműzték őket, és hajtóvadászatot indítanak Jor-El fia, Kal-El (Henry Cavill) ellen. A fiú Clark Kent néven egy kansasi farmer-házaspár (Kevin Costner, Diane Lane) gyermekeként cseperedett fel, fokozatosan ébredve rá, hogy mire képes, és hogy nem a Földről származik. Jó ideig sikerül képességeit lepleznie, ám az elszánt oknyomozó riporter, Lois Lane (Amy Adams) rájön a titkára. Amikor pedig Zod megérkezik, hogy elvegye Kal-Eltől a kódot, és a "megtisztított" Földön új kriptoni kolóniát alapítson, Supermannel találja magát szembe.
Nagy elődök nyomdokában
Nolannek és csapatának – természetesen a lenyűgöző bevételi mutatókon kívül – minden bizonnyal a Superman-sztori modernizálása, és a Batman: Kezdődik-hez hasonló minőség elérése volt a célja, törekvéseik azonban csak részben jártak eredménnyel. A korszerűsítés jobbára sikerült, hiszen a vizuális orgia megvalósítása érdekében a CGI-különítmény mindent bevetett, ami manapság lehetséges, és a konvertált 3D is olajozottan működik. Szuperemberünk pedig végre elhagyta a kívül hordott alsógatyát, igaz, az ikonikus palástról nem tudott lemondani még akkor sem, ha az egyébként semmivel nem indokolható. A frizurája is eléggé büntet, e téren elbukott a modernizációs kísérlet. Aztán azt is nehéz megérteni, hogy egy ilyen tökéletes lénynek miért kuszák a fogai, de ezt leszámítva Henry Cavill igazán remek választás volt a szuperhős szerepére. Fizikai adottságait a kissé bohém alsó fogsoron kívül senki semmilyen szempontból nem vonhatja kétségbe, és ha a női nézőket netán nem nyűgöznék is le a gazdagon adagolt akciójelenetek, Superman látványa bizonyára nem hagyja őket hidegen.
[img id=491734 instance=1 align=left img]Karcolnak a karakterek
Cavill előző filmje, Az igazság nyomában után tartani lehetett attól, hogy a színészi játékkal problémák adódhatnak, de a harmincéves angol ezúttal derekasan helytállt. Méltó partnere volt a pályájuk csúcsán már túljutott apáknak, Russellnek és Costnernek, valamint a kevésbé ismert karakterszínésznek, Michael Shannonnak.
Egyértelmű, hogy a forgatókönyvírók nem a karakterépítésre kívánták helyezni a hangsúlyt, hogy a majdnem két és fél órás játékidő túlnyomó részét az akciójelenetek tölthessék ki, de még ehhez viszonyítva is gyengére sikerültek a női karakterek. Diane Lane többre lett volna képes az egydimenziós, aggódó anyafiguránál, és Amy Adams Lois Lane-jét is írhatták volna kevésbé idegesítőre. Adams egyébként jó színésznő, de Lois szerepére kissé túlkoros, tekintve, hogy majdnem tíz évvel idősebb Cavillnél.
Forgatókönyves fekete lyuk
Nem mehetünk el amellett sem, hogy mennyire volt logikus a katasztrófa szélén álló Kriptonról Zodot és a többi gonosztevőt kilőni az űrbe, hogy a bolygó megsemmisülésekor azonnal kiszabaduljanak, amivel nyilván az ítélethozók is számolhattak. Persze máskülönben ez a film nem jöhetett volna létre. Hatalmas szerencse az is, hogy a kriptoniak nem úgy festenek, mint mondjuk Dzsabba és Csubakka, hanem pont úgy néznek ki, mint az emberek, sőt, a nőnemű kriptoniak ugyanazt a sminket dobják fel egy-egy űrcsata előtt, mint amit földi nemtársaik használnak a mindennapokban.
A nagyszabású, mégis a legapróbb részletekig kidolgozott akciójelenetek vizuális orgiájára azonban nem lehet panasz, hacsak nem az, hogy a jóból is megárt a sok. Néha levegőhöz sem jut a néző egy összecsapás után, máris jön a következő, ami aztán olyan sokáig tart, hogy a végére elfárad a szem és lankad a figyelem. Ha eddig a Bosszúállók New York-i csatája volt az etalon, akkor elmondhatjuk, hogy Az acélember végső leszámolása még azon is túltesz. Nem tudom, meddig fokozható az előző blockbusterre való rálicitálás, de egyelőre supermanék állnak a képzeletbeli dobogó legfelső fokán.
A forgatókönyvíróknak, David S. Goyernek és társainak a fentiek szerint nem kellett különösebben megerőltetniük magukat, hiszen a játékidő túlnyomó részét a CGI-csatározások teszik ki. Azért ha a Nolan-féle Batman babérjaira törtek, nem ártott volna kicsit több lélektant és aprólékosabb jellemábrázolást besuvasztani, mert bár Superman motivációi és dilemmái megfelelő színvonalon és arányban vannak jelen, a többi szereplő meglehetősen egysíkúra sikerült.
Zack Snyderben nem csalódtunk, a tőle megszokott dinamizmus ezúttal is érvényesül, amit Hans Zimmer zenéje méltó módon fest alá.
Mindent összevetve Az acélember nemigen fog kultikussá válni, de jó kis nyári popcornmozi, és megfelelő kezdődarabja egy tervezett trilógiának, különösen, hogy az eddigi Superman-filmek nem helyezték túlságosan magasra a lécet. Azt is kijelenthetjük, hogy Henry Cavill jobb Superman bármelyik eddiginél, beleértve Christopher Reeve-et is.
Kinek ajánljuk?
- Akik szeretnek audiovizuális orgiákra járni.
- Akik szívesen gyönyörködnek Henry Cavill nagy gonddal kidolgozott izmaiban.
- Akik egyik eddigi Superman-filmtől se voltak elájulva.
Kinek nem?
- Akik legalább annyi lélektani alapozást és érzelmi konfliktust várnak, mint a Batman-trilógia esetében.
- Akiket fáraszt, ha a filmidő túlnyomó részét CGI-csatározások teszik ki.
- Akik számára a szórakozást a sok humor és a sziporkázó párbeszédek jelentik.
7/10
