Valljuk be, meglehetősen ritkán találkozunk olyan filmmel, ami a főszereplő halálával kezdődik - pláne, ha mindez egy animációs filmben fordul elő. Az Astro Boy némi túlzással ugyan, de ezzel a fordulattal veszi kezdetét. Ám ne szaladjunk ennyire előre.
Azoknak, akik egy kicsit is járatosak az anime világában, Osamu Tezuka neve ismerősen csenghet. A műfaj tulajdonképpeni atyja, "a manga istene" 1951-ben kezdett bele Astro Boy című mangájába, mely bő tíz évvel később tv-sorozat formájában már nem csak Japánt, hanem a világ más pontjait (például az Egyesült Államokat) is sikeresen meghódította. Ez a népszerűség adta az ötletet az Imagi Studios alkotóinak, hogy a CGI nyújtotta lehetőségeket kihasználva egy újabb bőrt húzzanak le Tezuka sorozatáról, és egy egész estés mozival örvendeztessék meg a rajongókat. A szándék dicséretes, a kivitelezés azonban már korántsem üti meg az elvárt szintet.
Astro Boy története egy végzetes kimenetelű bemutatóval veszi kezdetét, ahol Dr. Tenma, Metro City kivételes elméjű tudósa leplezi le legújabb felfedezését, a pozitív energiával bíró kék magot és párját, a negatív vörös magot. Az eseményen jelen van Stone elnök is, aki látva az utóbbiban rejlő mérhetetlen világleigázó lehetőséget, úgy dönt, saját kezébe veszi az irányítást - ám ekkor a szó szoros értelmében a poklot szabadítja rá az egybegyűlt társaságra. Ez a kezdés már önmagában is meglehetősen erős, pláne animációsfilm-léptékben mérve, a dráma azonban még csak ezután következik: Tenma egy üvegfal mögül kénytelen végignézni, ahogy a Stone által életre keltett robotszörnyeteg egy villanással a semmivel teszi egyenlővé Tobyt, a tudós fiát. Ez a tragédia viszi rá Dr. Tenmát arra, hogy briliáns tudását és a kék mag erejét felhasználva megalkossa fia pontos mását egy olyan robot személyében, amely amellett, hogy rendelkezik Toby minden emlékével és tulajdonságával, biztos, ami biztos alapon rendkívüli szuperképességekkel is meg van áldva. A baj csak az, hogy Astro Boy minden tökéletessége ellenére sem tud Toby helyébe lépni, majd miután Stone robothadserege is üldözőbe veszi őt a benne dobogó kék energia miatt, a robotfiú a Felszínre zuhanva lesz kénytelen új élet után nézni. A java pedig csak ezután jön...
Pinokkió animációs science-fictionbe oltva - az Astro Boyt látva ez az első gondolat, ami a néző eszébe jut. Dr. Tenmába azon túl, hogy Gepetto mester kiváló alteregóját nyújtja még egy kis frankensteini megszállottságot is sikerült belecsepegtetni, Astro Boy pedig egy az egyben a magát gyereknek képzelő fabábu, azzal az aprócska különbséggel, hogy nem fa, hanem fém, és nem bábu, hanem robot. Szuperképességekkel. A Felszínre érve (ami úgy mellékesen a Wall-E-ban megismert Földet és alapállapotot idézi) aztán egy csapásra a dickensi Twist Olivér-történet bontakozik ki a szemünk előtt, Astro pedig elindul a CGI-rajzfilm-hősök rögös beilleszkedési útján.
Az alaptörténet még nem is lenne rossz (lásd népes rajongótábor), de hiába a jól kitalált karakterek és a még jobban eltalált szinkronhangok, David Bowers filmje nem igazán tud túllépni az ?egynek jó? kategórián. A történet eleje sietős, rohamléptékben kell haladni ahhoz, hogy Astro Boy minél előbb alakot ölthessen és kezdetét vehesse a tulajdonképpeni cselekmény. Jó, persze, nem igazán jó túlcsúszni a szabvány kilencven perces animációsfilm-játékidőn, és mindezt még meg is bocsátanám, ha nem azt érezném végig, hogy a készítők egy listán végigszaladva pipálgatták, mi az, ami megvan és mik azok az elemek, amiket még bele kell tenniük a filmbe. A poénok az elején lagymatagok, egyedül Astro kezdő Supermanként való szerencsétlenkedése csal némi mosolyt az arcokra, szerencsére ez - az új szereplőknek köszönhetően - a Felszínen megváltozik. Ha mindehhez még hozzávesszük, hogy a film meglehetősen híján van az eredeti ötleteknek, lásd egy bekezdéssel feljebb (és még sorolhatnám), egyáltalán nem olyan meglepő, hogy az Astro Boy minden fordulata és szívmelengető pillanata ellenére sem tud több lenni egy középkategóriás animációs rajzfilmnél - annak viszont tökéletesen megfelel.
