A három testőr hatodik érzékét követve nyolc és fél nőbe botlott a tizenharmadik emeleten, holott az ötödik elemet keresték, mivel hetedik érzékük azt súgta, kilenc és fél hét boldogságban fognak úszni, a hét főbűn egyikében. Nincs sok értelme, hacsak nem annyi, hogy manapság nagy keletje van a tőszámneves, sorszámneves, törtes stb. című filmeknek. A számok bűvkörében élünk, különösen a szilveszteri dátumváltás óta röpködnek a kilencszázkilencvenkilencek és hatszázhatvanhatok, s ki hinné, végítélet, káosz, sötétség és maga a Sátán a legkeresettebb főszereplők. A kilencedik kapu már címében is jó választás, a huszadik századi okkultizmus pedig igencsak vonzó lehet az ördögi gonoszságra kiéhezett nézőseregnek. Úgy tűnik, a világ legtermészetesebb dolga, ha három sátánista könyv illusztrációit, melyek egy részét Lucifer (!) látta el kézjegyével, a megfelelő sorrendben egymás mellé tesszük, és elolvassuk a rajtuk lelhető feliratokat, akkor máris megidézhetjük a Sötét Erőket, és megnyílnak a kapuk. Ez kétségbevonhatatlan tény, de ha mégsem működik, akkor bizonyára hamisítvánnyal van dolgunk, amit egy igazi könyvdetektív, ha nem is egykönnyen, de megállapít. Persze van eredeti példány is, amelyre csak jó néhány emberélet árán lehet rálelni, de mit számít az a néhány hulla, ha a szereplők egyike sem kérdőjelezi meg egy másodpercre sem a Sátán létezését. Ez utóbbi hiányosságot figyelembe véve még kevés is a halálesetek száma. A könyvbarátok és régiségkedvelők annál inkább örvendezhetnek az ódon(nak tűnő) kötetek, a lovecrafti helyszíneket idéző belső terek, recsegő parkettájú, öreg bútordarabokkal teli szobák és várromok láttán. Kétségkívül az operatőr Darius Khondji és a különös, hátborzongató szépséget árasztó Emmanuelle Seigner érdeme, hogy nézhető A kilencedik kapu, amely Polanski kezdeti sikerei után egy újabb B - kategóriás mozinak számít.
