Aki elfogult Marozsán Erika bájaival kapcsolatban, tíz percig alig bír ocsúdni a főcím után: a gyönyörű színésznő egy kádból száll alá.
Kár, hogy ezután még több mint egy óra hátravan a filmből. A Kaland című Márai-adaptáció ugyanis a magyar mozi újabb szegénységi bizonyítványa. A jelenetek statikusak, a Gellért szállóban rendezett bálon félháznyi statiszta bolyong és adja egy hajdani polgári ünnepség visszfényét. Az egyetlen külső felvétel egy szűken fényképezett kocsikázás a budapesti Szabadság hídon: közben a néző végig azért izgul, be ne kerüljön a képbe véletlenül egy utcai plakát.
Sajnos akadt más árulkodó részlet, mert a film készítői túlzott alázattal fordultak Márai Sándor drámájához: ügyet sem vetettek arra, hogy a megírása óta eltelt háromnegyed században megváltozott a közízlés. Ezért kell végignéznünk 5-10 perces jeleneteket úgy, hogy már tudjuk a végét. Nincs színész, aki ilyen körülmények között feszültséget tudna teremteni. Az ennek ellenére meggyőzően játszó osztrák főszereplő, Gerd Böckmann viszont nemcsak a szinkronizálás miatt lóg ki magyar kollégái közül. Talán ő az egyetlen, aki ránézésre hiteles a 40-es évek Budapestjének polgári miliőjében.
Egyszerűbb lett volna - s talán méltóbb is - elszakadni Márai szövegétől, és drámájának konfliktusára összpontosítani. Adott egy idősödő professzor, kinek tekintélyét senki sem kérdőjelezi meg, s aki immár klinikát alapít, miniszterrel parolázik. Tehetséges tanítványa azonban elszereti a mentor ragyogó, fiatal feleségét. Amint azonban az ifjak szöknének, a professzor elárulja a csábítónak: felesége halálos beteg. Így is szüksége van-e korábbi védencének a tiszavirág-életű kalandra? Ennek korszerű feldolgozásában lett volna igazán feszültség. Így most sem sikerült elszakadni attól a fals Márai-képtől, amely őt egy letűnt világ mára átélhetetlen gondjaival küszködő krónikásává silányítja.
