Az idei, szokatlanul erős filmes mezőnyben (és főleg a már beindult Oscar-szezonban) sajnos el fog veszni a Vágyak szerelmesei (még leírni is fáj a magyar címét, ne ijesszen meg senkit, messze nem ilyen nyálas a film), pedig bármely más évben valószínűleg legalább egy-két színész-jelölést begyűjthetne, és még forgatókönyve is meglepően szellemesre és eredetire sikeredett. Idén ez nem fog bekövetkezni, meg amúgy is szokásosan rosszul marketingelt filmmel állunk szemben, mert bár hangvétele a témájához képest (függőségek, főleg szex-függőség) könnyed, de messze nem nevezhető romantikus komédiának, amivel a producerek eladni szándékozzák.
Nem állítom persze, hogy egy óriási, zseniális film ez, ráadásul a szexfüggőség témáját, nem is olyan régen, egy másik, tényleg zseniális film a mélyéig kivesézte (Steve McQueen: A szégyentelen), ehhez pedig sokat kellene hozzátenni, hogy lekörözze „riválisát”. Persze nem egy a két alkotás célközönsége, éppen ezért önmagában a témaválasztással semmiféle gond nincs. Ráadásul itt egészen másféle függőségről beszélünk, hiszen nem csupán a lelki vonatkozásait, a szereplők intim történéseit igyekszik a film bemutatni, de egyúttal az ekörül kialakult kultúrát is, csoportterápiákkal, a függőket övező stigmákkal együtt, ezt pedig egészen okosan teszi. Ez leginkább a nagyjátékfilmmel most debütáló Stuart Blumberg számlájára írható, aki olyan, a hollywodi közegben üde színfoltokat jelentő filmek forgatókönyvét jegyzi, mint a Szüzet szüntess!, az Ég velünk! (hogy miért kerül felkiáltójel minden filmcímének magyar fordítása mögé, rejtély) és legutóbb a kiváló A gyerekek jól vannak.
Három függő és környezetük életét mutatja be a film, akiket jórészt ezek a csoportterápiák kötnek össze, itt találkoznak, szocializálódnak, támogatják egymást a főszereplők, Adam, Mike és Neil, akik mind különböző szakaszaiban vannak a leszokásnak. Adam (Mark Ruffalo) öt éve „józan”, mentora, Mike (Tim Robbins) 15 éve nem nyúlt alkoholhoz és a feleségén kívül más nőhöz, Neil (Josh Gad) pedig most kezdi a terápiát bírói utasításra. Éppen ezért teljesen más dolgok kellenek ahhoz, hogy ezek az emberek megtántorodjanak: egy szépnek induló kapcsolat elvesztése, a hazatért tékozló fiú iránti bizalom megrendülése, a friss gyógyuló Neil esetében pedig elég egy nő is.
Amit talán nem tudatosan, de remekül bemutat a film, az a csoportterpiás rendszer törékenysége, hiszen ezek az emberek, amikor kísértést éreznek, mindig egymáshoz fordulnak segítségért, jótanácsért, azonban ha a másik fél (a szponzor) épp nem ér rá felvenni a telefont, na akkor van a hajcihő. Ezen a megoldáson keresztül pedig megfelelően finoman és elegánsan mondja ki inderekte a film, hogy a függőben belül kell bekövetkezzen a változás, hiszen a külső támasztékok, mankók akármikor elhagyhatják.
Amit pedig a leginkább lehet tisztelni a filmben, hogy olyan elemeket is használ, amelyeket amerikai filmes közegben egyszerűen nem szokás, például az egyik főszereplő túlsúlyos (ahogyan az átlag amerikaiak nagyrésze) s nem is túl fotogén, de ilyen a férfi-nő közötti (tényleg) szexmentes barátság képe is. Romantikus filmtől szokatlan módon pedig még Adamék szakítása sem úgy zajlik, ahogy általában szokott, a hazudok-kiderül-kidobsz háromszög itt felborul, vagy legalábbis lényegesen árnyaltabb lesz. Éppen ezért a film végi, elkerülhetetlen hepiend sem lesz annyira veszélyesen nyálas és életszerűtlen.
S még egy színfolt, a rózsaszín, ami meglepően jól sikerült a filmben, az Alecia Moore, alias Pink alakítása (bocsánat a szörnyű szóviccért), akitől már az tisztelendő, hogy elérte a producereknél, hogy a civil nevét tegyék fel plakátra és stáblistára, emelett viszont az alakítása sem hasonlít a többi, magát színésznőként is kipróbáló énekesnőére. A legtöbb ilyen alakítást a túljátszás jellemzi, és persze mindig valamilyen szinten utalni kell az énekesnői mivoltra. Itt viszont ez kritika nem érheti Ms. Moore-t, visszafogottan játszik egy szex- és drogfüggő, fárasztóan enegikus, szókimondó nőt, és még a kis belevitt éneklős rész is teljesen a helyén van.
Sajnos a film azért megmarad viszonylag könnyed, „biztonságos” filmnek, ezért ebben a témában biztosan emlékezetesebb marad A szégyentelen, és az idei filmes felhozatalban sem fog sok vizet kavarni. Viszont a rendező eddig írt filmjeihez hasonlóan, abszolút elérheti a kultstátuszt, s addigis kellemes két órát ajándékozhat azoknak, aki a fajsúlyos témákat szellemesen, humorosan feldolgozva szeretik látni a vásznon. És ez sem olyan rossz dolog.
