Az első lény, akivel a kis herceg a Föld nevű bolygóra érkezvén, találkozott, a kígyó volt. Hol vannak az emberek? - kérdezte a gyermeki ártatlanság aranyhajú jelképe a halálosztó csúszómászótól, aztán megállapította: itt a sivatagban olyan egyedül van az ember. Nincs kevésbé egyedül az emberek közt sem, válaszolta a bölcs hüllő. A kis herceg később megszelidített egy nem kevésbé bölcs rókát, akitől megtudta, hogy a bolygóján hagyott rózsája a rá vesztegetett idő miatt fontos számára, és hogy nem szabad elfelejtenie: egyszer s mindenkorra felelős azért, amit megszelídített.

Duda Éva Saint-Exupéry meséje nyomán készült Bolyongójában nem szerepelnek kígyók, rókák és virágok. Hercegek (és hercegnők) is csak annyiban, amennyiben minden ember az (is). A színpadi látvány is másmilyen, mint a szerző rajzaival illusztrált, jól ismert mesekönyv képi világa, a koreográfusnak mégis sikerült a darabban A kis herceg érzésvilágára utaló hangulatot teremtenie. Duda Éva egyik legfőbb alkotói erénye éppen az, hogy nem (csupán) külsőséges "trendi" ötletekből építkezik, hanem belső (lelki) forrásokból táplálja a színpadán megszülető különös világot. Így (a lelki azonosságok alapján) találkozhat szerencsésen a kortárs táncszínházi látvány és fogalmazásmód a gyerekeknek - pontosabban egy felnőttnek, "amikor még kisfiú volt" - ajánlott Saint-Exupéry-mesével. Bármelyik mesével ez nem alakulhatott volna így. Az írói ajánlás arra enged következtetni, hogy a szerző A kis herceggel inkább a felnőtteket akarta a gyermekkorba visszavezetni. Meséjének tanulsága egyértelmű: sokszor csak a gyermeki szem képes meglátni a lényeget, és csak a gyermekien tiszta, következetes gondolkodás adhat esélyt a tovább élésre. Ehhez az egyszerű tételhez való el-, illetve visszajutás módját a felnőttek persze mindig szándékosan bonyolulttá teszik, filozófiai, bölcseleti, spekulációs gondolatrendszereket építgetnek évezredek óta olyan egyszerű kérdésekről elmélkedve, mint a bolygók rendje, az emberi élet értelme és még sok egyéb hasonló. Duda Éva a táncművészet nyelvén spekulálva beállt a sorba, és a Saint-Exupéry meséje nyomán megfogalmazott kérdésekre Saint-Exupéryéhez hasonló válaszokat adott. Az ilyen, különös hangulatot árasztó, érzelmekre ható "filozofálás" a táncszínházban egyedi, másfajta eszközökkel utánozhatatlan művészi jelenséggé tud válni.

A darab kezdete a Nagy Kezdetekről folyó értekezésekhez méltó: filozofikus. Irdatlan sötétségben, örökkévalónak tetsző súlyos csendben talaj és mennyezet között lógó-lebegő, lassan felismerhetővé váló alakok lesznek láthatóak. Emberek lógnak trapézokon, onnan érkeznek meg majd a földre. Fentről jönnek, mint a földi emberek felmenői, úgy lehet, másik bolygóról (a tudomány nem zárja ki, hogy a földi élet elindítói becsapódó meteoriton érkező mikroorganizmusok voltak), mint a kis herceg, vagy az evolúciónak megfelelően: fáról lemászva. A nyitó kép az izolált, kihűlt bolygókra emlékeztető lógó alakokkal az emberi élet előtti "süketnéma" világmindenségre enged asszociálni. Amint észlelhető, hogy az alakzatok élő emberek, elkülönültségük hangtalan, "kozmikus" emberi magányra utal. A további történések megerősítik a nyitó kép sugallta feltételezéseket: a földre érkezők csoportos mozgásai evolúciós fejlődést szemléltetnek, a "lábra állás" és a "felegyenesedés" után a csoportban szocionormatív viszonylatok alakulnak ki. Az ülőhelyzetben kezdődő, csoportos táncmozgásban megfigyelhető Duda Éva egy másik alkotói erénye: koreográfiájának valamennyi apró mozdulata egész testre készült, igényesen kidolgozott, poentírozott, frazírozott. E jellemzők (vagy hiányuk) könnyen megfigyelhetők, ha több táncos egyszerre, ugyanazt a mozgást végzi.

A filozófiai alap (amelyre igen sokféle építmény kerülhet) a darab elején megépül tehát, és vele párhuzamosan megfogalmazódik a nézőben a kérdés: lesz-e vajon a darabbéli történéseknek valamilyen, konkrétan megragadható köze A kis herceghez? Ha ugyanis nem lesz, akkor Saint-Exupéry meséje csak (újabb) ürügy a koreografálásra (számos táncmű keletkezik így), ha pedig kiderül, hogy az irodalmi mű valóban ihlető forrása a koreográfiának, akkor a néző a darab végéig izgalmi állapotban fog összpontosítani a színpadra: várja ugyanis, hogy a mű hasson az érzékeire, és közben követve a történések és utalások menetét övé lehessen az a nagyszerű élmény is, hogy el tud igazodni a világ dolgaiban, azaz érti, miről és hogyan szól a mű.

A szocionormatív viszonylatok fejlődése kiválasztódáshoz vezet: a csoport egyik tagja (Szabó Csongor) megkülönböztetődik a többitől. Az embriószerű (testtrikós) létezés után mindenki esőköpenyszerű műanyag ruházatba bújik, csak Sz. Cs.-nek nem jut, különleges státusa viselkedésén is látszik. Lehet, hogy ő a kis herceg? Igen is, meg nem is. Úgy nem, ahogyan egy realista-romantikus cselekményes balettban szokásos, de úgy igen, hogy a figurája által a kis hercegéhez hasonló gondolatok, érzések, vágyak nyernek megfogalmazást a műben. Ahhoz, hogy A kis herceg ihlető hatása végig egyben tartsa a produkciót, meg kellene mutatni még néhány, a meséből származó jelenséget. Úgy kellene ábrázolni őket, hogy lehessenek Saint-Exupéry mesealakjai is, de önállóan is élhessenek, jelképezhessenek. Mindez nemsokára megtörténik.

A kiválasztott hamar konfliktusba kerül egy másik férfival (Hámor József), majd egyedül maradván magányos, lírai szólót ad elő romantikus vonóshangzásokban gazdag zenére. A díszletháttér lyukakkal teli fal, mögötte - a lyukakon átszűrődő fényekből gyaníthatóan - egy szebb, vágyott világ található. A lyukak bolygókra, az egész látvány csillagos égre (is) emlékeztet, a falon - a lyukakba lépve-kapaszkodva - mászni is lehet. A magányos kiválasztott a szólója után furcsa lénnyel találkozik. Nőszerű nő (Mészáros Zizi) érkezik a színpadra, mai ruhában, mai frizurával, csinos és szép, csábító, de nem hivalkodó. A kis herceg bolygóján a bimbózó virág "végevárhatatlanul, egyre csak szépítgette magát odabent a zöld szobájában. Nagy gonddal válogatta meg a színeit. Lassan öltözködött, egyenként igazította magára a szirmait. (...) Nem akart megmutatkozni, csak szépsége teljes sugárzásában. (...) Nagyon kacér virág volt!" Sz. Cs. és M. Z. színpadi kettősében van játék, életszeretet, csábítgatás, szexualitás, andalító hintázás a trapézon - a történés kibontakozó szerelemnek vagy szelídítési kísérletnek tetszik. A találkozás emléke végigkíséri a fiút további (élet)útján: a lánytól kapott kendőt a nyakában hordja, amiből tudhatja: egyszer és mindenkorra felelős lett a lányért.

A hercegnek sorsszerűen el kell hagynia a virághercegnőt, a Bolyongó főhőse az életre szóló érzés megkóstolása után elmerül a nagybetűs Életben, mint Saint-Exupéry kis hercege a kisbolygók és a Föld különös világában. Újabb, még keményebb konfliktusba kerül a mindenkori negatívumot megszemélyesítő H. J.-vel, újabb (szintén csinos) nőszerű lényekkel vívja meg harcát, de ezek a kapcsolatok érzés nélküliek, embertelenek. Az életút szürreális, nehezen érzékelhető, személytelen világba vezeti el, amelyet a negatív alak állandó jelenléte mellett különböző figurák népesítenek be. A főhős az elsivatagosodott (lélek)tájak sivár vidékein bolyong, ahol ember kevés található, és azok között, akikkel találkozik, ugyanúgy magányosnak érzi magát, mint amikor egyedül fekszik a lyukakkal teli fal előtt, és a falon túli szebb világból emberi lények kezei nyúlnak felé.

A mesében a Földön bolyongó kis herceg nagyon boldogtalan a virágzó rózsakertben, mert otthon a virága azt mesélte neki, hogy sehol a világon nincsen párja. A rózsakertben ott volt előtte ötezer, szakasztott ugyanolyan...

"Lefeküdt a fűbe, és sírni kezdett. Akkor jelent meg a róka. (...)

- Gyere, játsszál velem - javasolta a kis herceg. - Olyan szomorú vagyok...

- Nem játszhatom veled - mondta a róka. - Nem vagyok megszelídítve."

A Bolyongó hercege a kavargó világ egyik lecsendesedett pillanatában talál rá trapézon lógó rókájára (Fosztó András). Megismerkedésük, megszelídülésük módja egyértelműen utal az ihlető forrásra. Először "szép, tisztes távolba" ülnek le, csak a szemük sarkából figyelik egymást, aztán mindig egy kicsit közelebb és közelebb ülnek, végül megkoreografált, stilizált állati mozdulatokkal szuszogják, szaglásszák körül egymást. A rókaszerű embereknek és az emberszerű rókáknak több emblematikus alakja létezik az irodalomtörténetben. Vercors Sylva nevű rókaemberhölgye titokzatos, nagyon bájos jelenség, Fekete István a "Vuk családról" írt történetében a ravaszdi ragadozókat szeretetre méltó emberi tulajdonságokkal ruházza fel. Úgy látszik, a rókák erre különösen alkalmasak. Duda Éva darabjának is a rókával való találkozás az egyik csúcspontja. De nála nem lényeges igazán az élőlény faja. Saint-Exupéry nélkül is kiderül a Bolyongóban, hogy tartalmas, kölcsönös megszelídítéssel születő emberi kapcsolat nélkül az egyén magányosan bolyong a világban, és ha nem lel társra, önmagát sem találja meg. Duda Éva a rókával való találkozás után (is) maga írja tovább a történetet, amely alaphangulatában hű marad az ihlető meséhez, de kibővül a rendező-koreográfus saját maga megfogalmazta közlendővel.

A kortárs táncszínházban az alkotói közlendőt sokszor nem könnyű megérteni, egyértelműsíteni meg lehetetlen és felesleges. Duda Éva műveit nézve az embernek mindig támad gondolata, mert a szerző sohasem hagyja teljesen magára a műélvezetre vágyó, de érteni is akaró nézőt, hanem segíti azzal, hogy tudatos szerkesztéssel, a történések közé megfelelő pontokon elhelyezett kognitív tartalmi utalásokkal gondolatserkentő orientációs pontokat hoz létre az előadások menetében. A Bolyongóban a főhőst a rókaszelídítés után éri a legagresszívabb támadás. Miért tör ki akkora botrány? Mert a róka és a herceg egyneműek? Vagy mert a közösség nem tűri a non-konform szelídítési akciókat, az érdek nélküli, rokonszenven, szereteten alapuló egymásra találást? Nyilván ez is igaz, az is igaz. A Bolyongó kortárs mű, szerzője kora társadalmi állapotairól mond benne ítéletet.

A támadásokat végrehajtó H. J. mellett felsorakozik az egész közösség. Ugyanazokra a helyekre ülnek le, ahová a darab elején fentről megérkeztek. Mozdulataik is ugyanazok, mint a törzsfejlődés akkori, korábbi szakaszában. A ruházatuk mai. Az evolúció folyamatában akad néha egy-egy rövid szakasz, amelyben szelídítési kísérletek zajlanak, ilyen lehet az emberiség (vagy az emberség) története, aztán minden visszaáll az eredeti rendbe. A törzsfejlődésben személytelenül részt vevő egyedek előtt a fal lyukain át beszűrődik a szebbik, vágyott világ fénye. Megnyílik az ég - kortárs táncszínházi deus ex machina következik -, finom por hull fentről, mintha vízsugár lenne, áldó-beavató rítus, a nagy útra készülő főhős megtisztul benne, majd mennydörgés kíséretében lesújttatik. Amit Saint-Exupéry egy sárga mérgeskígyóval végeztet el, azt Duda Éva egy felsőbb lény illetékességi körébe utalja. Az úti cél remélhetőleg egy valóban szebb világ. A kis hercegről tudjuk: ő hazatért a rózsájához.

Duda Éva harmadik megemlítendő komoly alkotói erénye az, hogy tudja: műveiért - már a ráfordított idő miatt is - egyszer s mindenkorra felelősséggel tartozik. Ahhoz, hogy a táncszínházi előadás műalkotássá érjen, a koreográfusnak sok mindent mélyen meg kell ismernie. Ebből a folyamatból a szelídítési kísérletek (a jelenségek humanista interpretálása) nem hagyhatók ki.