Szellemek, ha kísértenek (kastélyban, pincében, temetőben), frászt kell kapni, vagy ? vígjátékban ? nagyot lehet röhögni. Hollywood most feltalálta a majdnem élő és jóságos szellemet (Szitakötő, rendezte Tom Shadyac). A halálból visszakopogó ügy nem is érdekelt volna, de Kevin Costnerre kíváncsi voltam: mit tud kihozni egy ilyen lepusztult témából? (Nem sokat, de legalább játszik és nem lövöldözik, már ez is valami.) Egy sebészt alakít, akit mondjuk a Vészhelyzetből deportáltak ide, s aki naponta rémesnél rémesebb eseteket old meg. A miliőt ismered: betegszállító kocsik rohannak a folyosón tucatnyi segéderővel, elektrosokkos feltámasztások, csendes kórházi folyosó, majd robban egy katasztrófa, és minden feje tetején az éjszakában. A tuti-tipp helyszín mellett ott a feleség, (nyúlfarknyi szerepben Susanna Thompson), akit valahol Dél-Amerikában elsodor az ár, és eltávozik a világból. Szó szerint, mert hulláját nem találják meg. (Ő is orvos persze, a legjobb a szakmában, egyáltalán mind a ketten a legjobbak, naná.) Costner nem tud mit kezdeni sem a halálhírrel, sem önmagával: hol szabadulna már a tragédia emlékétől, hol visszaesik a depresszióba, mikor is a nő üzen neki a túlpartról. Legalábbis ő így értelmezi a jeleket (az egyik a címadó, az üvegbe fagyasztott, levélnehezékként funkcionáló szitakötő, ami magától, földöntúli erőtől vezetve gurulni kezd a szobában ? a frászt kapod.)
Innen jön ? mint hozott anyag ? a féltudományos filmszüzsé. Van az úgynevezett halál közeli állapot és ennek ?kutatási programja? (angol betűnevén: NDE), amely azzal foglalkozik, hogy mit mesél az, aki onnan visszajön, mit tud arról, mi van odaát? Szóval olyanokkal interjúznak, akik fél lábbal már átbillentek, ott voltak egy kicsit, aztán megmentették őket az életnek, vagy ők voltak olyan erősek, hogy mégis inkább e világot választották. (A Hálón több tucat ilyen témájú könyvre leltem. De már a Hatodik érzék is ilyesmivel játszott ? igaz, jobban. Bruce Willis volt a pszichológus, mellette pedig egy zseniális kisfiú ? biztos emlékszel. Trendy lett a túlvilág...)
A mozi ezzel a nyersanyaggal játszik ? mondjuk ? félkomolyan. Itt azért nem találkozik az élő és a halott, nem tudja/látja meg, mi van odaát, nem támad fel senki. Csak célzásokat hall-tapasztal. Nem konkrétumokat, csak olyasmiket, amitől égnek áll a hajad. Costnernek ugyanis ott, a vészhelyzeti környezetben van egy pár ilyen páciense, ki-be járnak a holtak birodalmába és hoznak rajzokat, félmondatokat, üzenettöredékeket ? szóval az asszony akar valamit mondani.
Ha akarom, egzisztenciális kíváncsiság a halál utáni állapotra ? ilyen-olyan szinten mindenkiben él ilyesmi. Itt mégis inkább lidérc, thriller, meg olcsó játék a rémséggel: a hulla szíve újra működni kezd, aztán Costner felesége hangján könyörög, a testet ? amely végül is tényleg halott ? közben már vinnék veséjének átültetésére, Costner, az orvos viszont védi a hírhozót, ezt az élő-hullát, vagy mit, amiből közelharc is lesz, ápolók, biztonsági emberek, orvosok és közte ? morbid őrület. De ez még elmegy. Rosszabb: az a sok kisgyerek, rákosok ? a feleség őket doktorolta, ám olyan kis krapekre is hagyott átadni való üzenetet, akivel nem is találkozhatott. Hát nem tudom... Velük miért játszanak? Az élettárs elvesztésének fájdalma, a munkába menekülés hiteles, a kíváncsi remény és a rémület is persze, mikor jönnek az üzenetek. De az egész...?
Bánatomban azon tűnődtem, hogy ha már ez a Costner olyan kitűnő művész, akkor a Farkasokkal táncoló óta miért fogad el olykor ilyen álmozikban munkát (biztos nem a majd tízmilliós gázsi miatt...), másképp fogalmazva: miért nem jut neki jobb sors az álomgyárban? Persze nyár van, most ilyesmi jön át ide, lehet, hogy van jobb is neki, nekünk most ez jut. Ha van, bocs.
