Bár nem mindennapos, de elképzelhető, hogy emberi és műszaki hibák kaszkádja következtében elszabaduljon egy vonat. Még az is lehet, hogy mindkét ember, aki meg tudja állítani, élete nagy családi drámáját éli éppen – végül is mindenki küzd valamivel a magánéletében is. Sőt, még az sem kizárt, hogy ebből jó filmet lehet csinálni. Még az sem elképzelhetetlen, hogy Tony Scott legyen a rendezője, hiszen jó pár akciófilmet letett már az asztalra. De mindez most mégsem jött igazán össze.
Pedig nagyon ígéretesen indul. Az emberek szeretik nézni, ahogy a fizika működésbe lép nagy sebességű testek ütközésekor. Legyen szó autóversenyek baleseteiről vagy rögbimeccsekről, ezek a keményen csattanó a jelenetek azok, amiket lassítva visszanézünk. Sőt, a mai, akciófilmeket megszégyenítő módon filmezett és tálalt sportesemények esetében rengeteg szögből, közelről és távolról, gyönyörű beállításokban csodálhatjuk meg a tarolásokat. Nem véletlenül hozom fel a sportot – a Száguldó bomba képei és hangulata nagyban emlékeztet egy sportközvetítésre. Már csak azért is, mert az elszabadult vonatot, a megállítására történő próbálkozásokat folyamatosan dokumentálják a média keselyűként köröző helikopterei. Ha nem venné magát olyan komolyan a film, ezt értelmezhetnénk kikacsintásnak is – de sajnos túl komolyan veszi.
Mert a látvány-része, a száguldás, az ütközések, a tonnák és mérföldperórák igen hatásosan uralják a vásznat. Tényleg ugyanazokra az ösztöneinkre hat, mint egy nagyon profin megcsinált erőszakos, nagy sebességű sport közvetítése – de attól még nagy adagokban jön az adrenalin. Csak sajnos a zúzásadagok között történettel, sőt, drámával próbálják kitölteni az időt. Ez pedig nem csak az erre alkalmatlan szereplők miatt sül el rosszul, hanem azért is, mert borzasztó gyengén és erőltetetten írták meg, hogyan csiszolódik össze, és hogyan válik hőssé a vén róka meg a zöldfülű mitugrász vasutas.
Persze, ezzel nem nagyon lehetett mit kezdeni: a mozdonyvezető néz ki az ablakon, kezeli a masina tekerentyűit. nyomogatja a gombjait, és megy a kijelölt pályán – szóval nem éppen látványos és izgalmas munka. Még akkor sem, ha egy elszabadult katasztrófa nyomában robognak a kijelölt sínen percekig. De a lány-apa, illetve a férj-feleség közti konfliktusok leggagyibb kliséinél azért valami jobbat is ki lehetett volna találni.
Mint ahogy a végső megoldás is bőven túl van már a kínos nevetségesség határán; csak a fejünket fogjuk, hogy ezért kellett másfél óráig húzni a filmet? Hát miért nem ezzel kezdték?
A pocsék drámai szál és a végkifejlet ellenére ugyanakkor vannak erényei is a filmnek. A már említett szép, sportközvetítésre emlékeztető fényképezés, a megállíthatatlanul robogó tonnák hangulata a film első felében éppen elég okot adnak az izgalomra. A végére ugyan ez csökken egy kicsit – de akinek elég ennyi ahhoz, hogy élvezni tudja a filmet, esetleg a vonatok nagy barátja, és kívülről fújja a magyar mozdonyokat, és szeretne megnézni pár amerikait, az nyugodtan befizethet egy körre erre a szellem(telen)vasútra.
