1945. Az amerikai hadsereg tisztje, Arnold őrnagy különleges megbízással érkezik a megszállt Berlinbe. Mindent el kell követnie, hogy az igazolási eljárás során bűnösnek nyilvánítsa, erkölcsileg megsemmisítse és hivatásának gyakorlásától eltiltsa a világhírű karmestert, Wilhelm Furtwänglert. Ez a "nácitlanítási eljárás" Szabó István Szembesítés című filmjének témája.
Az őrnagynak forma szerint pártatlan eljárást kell levezetnie. A képlet azonban számára elejétől fogva tökéletesen világos: Furtwängler bűnös. Ez az ember a náci birodalom ünnepelt zenei nagyságaként folyamatosan élvezte a "legmagasabb körök" bizalmát. A vezető nácik nem vártak tőle mást, mint hogy az egész világon elismert tehetségét kamatoztassa a náci ideológia által totálisan uralt birodalmi zenei életben. Nem kellett egy szót sem szólnia politikáról, ha nem akart. Elég volt, ha a nagy német zeneszerzők műveit vezényelte egyenruhás közönsége előtt. Cserébe mindent megkapott, amire a nyugodt alkotáshoz szüksége volt.
Arnold őrnagy ismeri és gyűlöli a náci Németország bűneit. Mindannyian, akik vele együtt undorodunk ezektől a gaztettektől és az ideológiától, amely indíttatást és felmentést adott az elkövetőknek, egyetérthetünk azzal, hogy egy ilyen rezsim kegyeltje nem úszhatja meg, amit tett, és még inkább, amit elmulasztott.
Szabó István filmje azonban fokozatosan meggyőzi a nézőt Arnold őrnagy vállalkozásának lehetetlenségéről. Furtwänglert nemcsak tanúként beidézett zenészei, de az őrnagy munkatársai sem érzik bűnösnek. Sem a Hitler elleni merénylet miatt kivégzett mártír lánya, sem a zsidóüldözés elől Amerikába menekült német családból származó fiatal összekötőtiszt. Mindannyian a zseniális művészt látják Furtwänglerben, aki semmilyen bűntényben nem vett részt közvetlenül, csak zenélt, azt pedig zseniálisan - bizonyítható tehát ártatlansága. Velük együtt egyre inkább idegenkedve figyeljük Arnold őrnagy koncepciós eljárását és ehhez méltó, a nagy művészt megalázó kihallgatási módszereit. Teljesen nyilvánvaló, hogy ha az őrnagynak sikerülne is rábizonyítani Furtwänglerre, hogy náci, és ennek megfelelő határozatot hozna, az eljárás és annak eredménye nem lenne megnyugtató.
Mi lehet a baj? Az őrnagy alkalmatlan a feladatra? Talán. Sebtében készült fel az ügyre, nagyon magas lóról kezdte, és szépen bele is ragadt ebbe a szerepbe. Aljas és kisstílű kihallgatói húzásai sem teszik éppen rokonszenvessé.
Talán az gátolja meg az eljárás eredményes lefolytatását, hogy ezúttal rossz helyről jön az igazság? Talán. Egy idegen hadsereg idegen tisztje próbál egy legyőzött rendszer emblematikus figurájáról ítéletet momdani.
Van azonban itt még egy baj. Akkora baj, hogy mellette minden egyéb eltörpül. Arnold őrnagy kudarcának legmélyebb oka ugyanis, úgy látom, Wilhelm Furtwängler zavartalan lelki békéje. Mi csak egy hivatalos igazolási eljárás során védekezésre szorított pozícióban látjuk őt, csak Arnold őrnaggyal vívott drámai csatáiban követhetjük érvelését. Éppenséggel érthető lenne, ha ez az abnormális helyzet tenné lehetetlenné számára a nyilvános lelkiismeretvizsgálatot. Jó lenne azonban érzékelni legalább egy halvány jelét a Furtwänglert mardosó kétségnek. Elkapni egy félbemaradt gesztust, amely Furtwängler vívódására utalna.
Jó lenne - de ilyen jel nincs. Furtwängler minden valószínűség szerint bizonyos abban, hogy tökéletesen tiszta maradt a nácizmus éveiben. Hiszen nem csinált semmit. Egyszerűen nem indul el az önvizsgálat útján. Nem érezzük rajta a szörnyűségekkel és a rá eső felelősséggel szembesülő becsületes ember megrendülését. S ez az, ami bénító. Az igazságszolgáltatás tehetetlen, ha nem dolgozik egyúttal a bűnnel szembesített ember lelkiismerete. A szembesítés nem sokat ér, ha nem vált ki egyúttal szembesülést.
Csak találgathatjuk, tudatosan tapint-e rá Szabó István az egész világon szívesen fogadott műveiben - már nem először - olyan kérdésre, amely a hazai problémákhoz szokott befogadókat éppen akkor a leginkább kínozza. Lehet, hogy inkább arról van szó, hogy Szabó István képes újra meg újra az állandóan érvényes, vagy legalábbis legnehezebben megoldódó kérdéseinkre rákérdezni? Mindenesetre nem lehet nem észrevenni a Szembesítés témájának hazai aktualitását.
Hosszú évek óta folyamatosan tapasztaljuk a becsületes párbeszéd lehetőségének szűkülését. Egyre kevésbé érvényesül az önreflexió képessége. 2002-ben szinte már csak az számíthat széles egyetértésre, aki kizárólag az ellefelek bűneit sorolja.
A helyzet persze ennél bonyolultabb. Az önmagunkkal való szembenézés képességét mintha a legutóbbi években vesztettük volna el rohamosan. A legaggasztóbb a hatalmon lévők és értelmiségi támogatóik képességének látványos megfogyatkozása a saját magukkal való szembesülésre. Lapozzuk csak fel ebből a szempontból a - különösen a politikai jobboldalon elburjánzott - propagandalapokat. Nem számíthatunk a leleplezést követő lelkifurdalásra, megbánásra, a tisztulás lehetőségének keresésére.
Mintha Szabó István filmjének csöndjeit hallanánk. Elhangzanak a vádak. Tudjuk, hogy igazak. Mégsincs, aki bűnösnek érezné magát. A szakadék áthidalhatatlan.
