zene: Brian Tyler
vezényel: Brian Tyler
kiadás éve: 2013
kiadó: Glassnote
játékidő: 51:21
A precízen megtervezett és ügyesen végrehajtott rabláson alapuló mozik Hollywood kifogyhatatlan éléskamráinak egyikét képezik, s bár ezen produkciók főként a hatvanas-hetvenes években élték fénykorukat, a kétezres évek elején olyan alkotások révén vált újfent népszerűvé a téma, mint például "A szajré", "Az utolsó gyémántrablás" vagy az "Ocean's Eleven - Tripla vagy semmi", mely utóbbinak két folytatást is sikerült megélnie. "A hihetetlen Hulk"-ot és "A titánok harcá"-t is jegyző Louis Leterrier úgy vélte, neki is érdemes lenne belevágnia fejszéjét ebbe a műfajba, amiből a "Szemfényvesztők" című mozi elkészítésének köszönhetően vehette ki a részét. A forgatókönyv szerint adott egy mentalista (Woody Harrelson), egy kártyatrükkös (Jesse Eisenberg), egy szabadulóművész (Isla Fisher), és egy nem annyira a bűvészvilág soraiba tartozó zsebtolvaj (Dave Franco), akiket egy titokzatos invitáció hoz össze, hamarosan pedig már széleskörű publikum előtt lépnek fel úgy, hogy előadásuk közben egy bankot is kirabolnak. Röviden így lehetne összefoglalni az alkotás kiindulópontját, ami aztán egy olyan történetté dagad, amit talán az Ocean's-mozik, valamint "A tökéletes trükk" ötvözeteként lehetne legjobban jellemezni.
A zeneszerzői posztra Brian Tylert választották az alkotók, akit az idő tájt kerestek fel, amikor az utolsó simításokat végezte a "Vasember 3."-on, s pont végzett vele addigra, mire tető alá hozták a "Szemfényvesztők"-kel kapcsolatos megállapodást. "Az volt benne a legjobb, hogy ez egy teljesen más film, mint a 'Vasember 3.', így másképpen kellett megközelítenem, ezért nem jelentett különösebb gondot a hirtelen jött munka. Nem jutott sok időm a pihenésre - talán fél napom, ha volt rá -, de összességében véve valahogy mindig volt lehetőségem egy picit kikapcsolódni, ami megkönnyítette a munkafolyamatot" - nyilatkozta Tyler. A komponista a kezdetektől fogva tisztában volt azzal, hogy viszonylag feszített munkatempó vár majd rá, ám semmiképpen sem szerette volna elszalasztani ezt a lehetőséget, részint azért, mert kedveli az ilyen jellegű alkotásokat, részint pedig azért, mert gyerekkorában nagy rajongója volt a bűvészeknek, így (ha csak átvitt értelemben is) lehetősége nyílott a nosztalgiázásra. A score elkészítését nagyban megkönnyítette számára az, hogy a direktor fiatal korában dobolt, így az átlagnál több rálátással bír a zenére, illetve arra, hogy szerkezetileg mi illik az adott képsorokhoz, és mi nem. Leterrier mellett pedig a producerek, Alex Kurtzman és Roberto Orci sem kötötték meg a kezét, ugyanis számos "Hawaii Five-O"-, valamint "Transformers Prime"-rész volt már a hátuk mögött, így maximális bizalmukat élvezhette.
Aláfestésével kétféleképpen közelítette meg a témát Tyler: az egyik oldalon a modern hangzásvilágot vette alapul, melyet azért kívánt alkalmazni, mert a karakterek napjainkban élnek, és a trükkök, illetve a rablások során a jelen kor technikáira is hagyatkoznak. Ugyanakkor a rabló-pandúros vonal révén mindenképpen szerette volna megjeleníteni a hatvanas-hetvenes évek hasonló típusú alkotásainak hangulatát is - utóbbi céljának eléréséhez főként Henry Mancini "Amerikai fogócská"-ját, valamint Lalo Schifrin ilyen vonatkozású darabjait vette górcső alá. Mindezek érdekében pedig a London Philharmonic összeállítása zongorával, kongával, nagybőgővel, különféle dobokkal, elektromos gitárral, valamint vibrafonnal színesedett, melyek az elektronikus elemekkel vegyítve egy high tech jellegű jazzmuzsikát eredményeztek.
A Glassnote kiadásában online elérhetővé vált filmzenealbum vegyes összeállítása okán számomra az év egyik legellentmondásosabb megjelenésének minősül. A kiadvány nagyjából fele arányban tartalmazza az instrumentális darabokat, a játékidő többi részét pedig olyan dalok teszik ki, mint a "Sun", az "Entertainment" vagy a "Codec", valamint a Robert DeLong és Spellbound által jegyzett főtéma-remixek, mely utóbbiaknak nagyjából annyi értelme van, mint annak idején "A Karib-tenger kalózai" esetében: maximum játékidő-kitöltésre alkalmasak - igaz ugyanakkor, hogy előbbi példámmal ellentétben ezek legalább a filmben is helyet kaptak. A második csoportba tartozóak tehát finoman szólva sem nyerték el tetszésemet, nem úgy az instrumentális részek, melyekhez hasonlót idén először Christophe Beck a "Személyiségtolvaj"-hoz írt műve révén hallottam, illetve élveztem ugyanilyen szinten. Jelen muzsika, illetve Beck szerzeménye két szempontból is meglepetésként szolgált számomra: egyrészt vannak bennük olyan megoldások, melyeket eddig egyiküktől sem nagyon hallottam (ugyanakkor persze e műfaj elengedhetetlen kellékei, tehát csak az ő vonatkozásukban újak), másfelől pedig nem is olyan régen még az ilyen jellegű szerzemények az átpörgetések biztos áldozatai voltak az esetemben, most pedig nemcsak hogy jólesik hallgatnom őket, hanem hatásukra a korábban sutba dobottak közül is elővettem néhányat.
Tyler vegyes megközelítésű elképzeléséről a "Now You See Me", a "The Four Horsemen", valamint a "Now You See Me (Reprise)" című trackek nyújtanak teljes képet, és gyakorlatilag ezek azok, melyeken művének egésze nyugszik, ugyanakkor természetesen később felcsendülnek olyan részletek is, amelyek maximálisan beleférnek a "tipikus Tyler-akciózene" kategóriába. Ilyen például a "Now You Don't" is, melynek érdekessége, hogy néhány másodperc erejéig egy heroikus téma is felüti benne a fejét. Rendkívül jól sikerült még a "Sleight of the Mind" is, amely a modern vonal jegyében megannyi elektronikus elemmel lett tarkítva, a gondom ezen tétellel csupán annyi, hogy a vége felé kétszer is felcsendül az a bizonyos, Hans Zimmer révén már túl jól ismert hajókürt-hang, s ez bár abszolút beleillik az összképbe, mégis lerágott csontként hat. Az album emocionális darabjának a "Welcome to the Eye" számít, amely egyszerre melankolikus és érzelgős, a végén pedig visszaköszön a pörgős főtéma, jelezvén, a csapat készen áll az újabb mutatványokra.
Brian Tylernek többnyire van egyfajta komfortzónája, amelyből ritkán lép ki (legélesebb kitekintésére eddig talán a "The Killing Room" kapcsán került sor), ám néhány forgatókönyv olyan hangszerelési és előadásmódi változtatásokra sarkallja, melynek következtében megszokott stílusát ügyesen ki tudja aknázni. S ez érvényes a "Szemfényvesztők"-kel kapcsolatban is, melynek score-ját számtalanszor meghallgattam már, és bár a remixek rendszeresen az átléptetés áldozataivá válnak - ebből ered fenti értékelésem is, mely az album tartalmának egészére vonatkozik -, e kompozíciót nem érzem olyan izzadságszagúnak, mint az általam hihetetlenül várt, és csalódásba torkollott "Vasember 3." kíséretét.
