Az Isten városa szebb napokat is látott rendezőjének friss munkája afféle celluloidba csomagolt kézikönyv az emberi kapcsolatokhoz. Ez a kellemesen jellegtelen, nemzetközi sztárgárdával megtámogatott koprodukció szkeccsfilmként talán jobban működne.
Ismerős a recept: szedjünk össze sok-sok esendő átlagember-hőst – lehetőleg különféle típusokat -, vegyük nagyító alá magánéletük jelentéktelen kis mozzanatait, tárjuk fel apró bűneiket, sérelmeiket, vágyaikat; ha lehet, oldjuk egymásba a történeteiket, és csempésszünk a sorok közé némi bölcselmet is, mert az ilyesmit jó nézni. Sorolhatnánk a sikeres és kevésbé sikeres példákat az Igazából szerelemtől kezdve az egy-egy várost feltérképező szkeccsfilmeken (Párizs, szeretlek, New York, I Love You) keresztül egészen a kétes értékű, jellegzetesen amerikai szájíz szerint készített változatokig (Nem kellesz eléggé, Szilveszter éjjel). Fernando Meirelles alkotása komoly ambíciókkal indul: a nagyjából tucatnyi szereplő közti kapcsolathálót hatalmas körpanorámába ágyazza, egy olyan eseményláncolatba, mely Bécstől Bécsig tart, és melynek során a publikum a hősökkel együtt megjárja a fél világot.
Az ötlet hallatlanul egyszerű: az egyes eseteket mindig egy kilépő szereplő köti össze egymással, így aztán voltaképpen mindenki érintkezik mindenkivel, hogy a szálak végül a kelet-európai luxusprostituált, Mirka (Lucia Siposová) kezében fussanak össze, aki egyszerre indítja és zárja is a történetet. Csakhogy ez itt nem A szabadság fantomja, Meirelles pedig semmiképp sem Buñuel. Az Isten városa hajdan szebb napokat is látott direktora – ahogy ez sajnos lenni szokott – akkor a legjobb, amikor hazai kapura játszik. Mióta nem otthon, Brazíliában forgat, hanem – az alkotói autonómiának szűkebb teret biztosító - nemzetközi produkciókhoz (Az elszánt diplomata, Vakság) szegődik, munkáinak minősége rohamosan csökken. A tendencia alól sajnálatos módon a 360 sem kivétel: bár a direktor imponáló ritmusérzékkel fűzi össze a mozaik egyes darabjait, az átvezető montázsok hangulatosak, az interkontinentális utazás pedig bővelkedik delejező látványelemekben, mindez nézői részről csupán alapelvárás. Nem szerencsés viszont, hogy a produkció képi miliője kifejezetten mesterkélt és steril, s a befogadó sokszor úgy érzi, egy reklámfilm pereg előtte (kiváltképp érvényes ez az utolsó, egy bécsi szállodában és környékén játszódó szekvenciára).
Olybá tűnik, a jobbára történelmi produkciókra szakosodott Peter Morgan forgatókönyvíró (Az utolsó skót király, A királynő, Frost/Nixon) nem igazán tudta, mihez kezdjen az alapanyaggal. Az egyes történetszilánkok átfogó igényű koncepció híján inkább csak lógnak a levegőben, és amikor az alkotók éppenséggel nagyot akarnak mondani, azon kísérletük is balul üt ki. A brit középosztálybeli házaspár, Michael (Jude Law) és Rose (Rachel Weisz) esete a hitvesi harmónia megrendüléséről, a kísértésről és az újbóli egymásra találásról már réges-rég lerágott csont, ráadásul pár éve ugyanezt a históriát dolgozta fel Massy Tadjerin Tegnap éjjel című melodrámája is, s a 360 csupán csavar egyet az ottani végkifejleten: itt nem a férj, hanem a feleség lép félre. Szintén elcsépelt panelekre épül a kelet-európai escort lány, Mirka esete is, aki a busás haszon reményében kiárusítja testét, majd egy orosz maffiózó karjai között élete veszélybe kerül. Esettanulmányként mindez rendkívül felszínes, a krimibe illő motívumok pedig csak gyengítik az összhatást.
Sajnálatos módon a többi történet sem hordoz izgalmas mélységeket: a szerelme és vallási meggyőződése között vergődő muszlim fogász, a hűtlenség miatt szétváló brazil pár vagy a lányát gyászoló, idősödő alkoholista története túlságosan rövid és olykor szappanoperába illően banális. Ennek ellenére mégis akadnak emlékezetes pillanatok, sőt érdekes karakterek is. Ben Foster börtönviselt szexmániása, akit csupán feltételesen helyeztek szabadlábra, s épp bűnös ösztöneit igyekszik fékezni, kétségkívül ilyen alak: nagyszerű momentum, amikor kínjában – mivel a vele rokonszenvező nővel nem lehet viszonya – nemes egyszerűséggel megujjazza a hotelszoba-ajtót. És persze a kitűnő színészválogatott is sokat javít a helyzeten: Foster mellett Law, Weisz, a Mirka húgát megformáló Gabriela Marcinkova, s mindenekelőtt a kiváló Anthony Hopkins alakítása érdemel figyelmet – utóbbi nagyszerűségét bizonyítja, hogy még ebben a rutinszerepben is képes kimagaslani a többiek közül, és kolosszális alakítást nyújtani. Kár, hogy a 360 sem részleteit, sem összhatását tekintve nem ennyire kolosszális, azonban egy alkalommal bátran megnézhető. Minden egyes pillanatát láttuk már valahol, de ennek ellenére – vagy talán éppen ezért – Meirelles filmje amolyan kellemesen jellegtelen szórakozás.
