A Szerelmes Thomas című belga-francia film címszereplőjét és főhősét pár másodpercre látjuk mindössze. Akkor is hátulról, egy ellenőrző videokamera bizonytalan és kásás felvételén, a film utolsó másodperceiben. Akinek addig csak a hangját hallottuk, kissé kísérteties alakot ölt, és kilép az addig hermetikus bezártságából, ki a lakása ajtaján, a vakítóan erős fényzuhatagba. A film teljes játékideje alatt az ő szemével látunk, miközben őt mindvégig csak halljuk. A hangjában és partnerei reagálásában játszódik le az egész furcsa történet. Thomas különös fóbiában szenved, képtelen kilépni az emberek közé, nyolc éve nem hagyta el a lakását, és nem engedett be magához senkit. Videofonon tartja a kapcsolatot a külvilággal, képernyőn keresztül intézi az elromlott porszívója és az elromlott lelke rendbehozatalát a megfelelő szakemberrel, szerelővel vagy pszichiáterrel. A képtelefon kapcsolja össze, de ki is szolgáltatja őt a külvilágnak, akár a mamája, akár a szükségleteiről gondoskodó biztosítótársaság ellenőre csörög rá. Szeme elé tolakszik a kép, s maga is láthatóvá lesz - akarja, nem akarja - a videofon másik végén.
Thomas akár kortársunk is lehetne, Pierre-Paul Renders rendező leheletnyivel emeli ki a jelen tenyeres-talpas valóságából a film látvány- és tárgyvilágát. Csak kicsit van előrébb a technika (virtuális szeretkezés akár hús-vér nővel, akár kiberszeretővel), kicsit szervezettebb a külvilág (minden igényéről gondoskodik a biztosító) és épp csak futurisztikusabb a Thomas képernyőjén megjelenő külvilág (a hivatalok fémes sci-fi-lélektelensége, a tetoválásra emlékeztető fantáziadús arcdekorációk), mint ami hétköznapi szinten minket itt körülvesz a huszonegyedik században. Ez egyrészt könnyen elfogadhatóvá és átélhetővé teszi a mégiscsak fantázia teremtette helyzetet és történetet, másrészt viszont a fenyegetettség leheletfinom hálójával teríti be a történetet, felidézve a kiszolgáltatottság érzését Orwell (innen tekintve még majdaninak számító) 1984 című rémületes látomásából. A Nagy Testvér füle és szeme ugyan még nincs mindenütt jelen, de a számítógépekből a felelős hivatalnok bármikor előkeresheti Thomas renitensnek minősülő videofonbeszélgetéseit.
Borzongató és mégis izgató, idegen és mégis ismerős az a világ, amelybe az első filmes belga rendező belevonja a nézőt. Szeretnénk hinni, hogy nem önmagunk jövőjét látjuk, de valójában nem lehetünk benne biztosak. Thomashoz a képtelefon révén egyetlen képernyőnyi kivágat érkezik a külvilágból a beszélgetőpartner arcával vagy derékig látható alakjával. A virtuális szeretkezés sem több, mint egy félrebillent női fej látványa vagy egy bármikor a korábbi pozitúrához visszatekerhető kiberszerető mindig egyformán ismétlődő extázisa. A szerelem persze más, a szerelem titok, és bár a film sem jut sokkal tovább ennél az esendő közhelynél, de Thomas szerelmében legalább ott a csírája a lázadásnak. Ki-ki dönthet a talányos befejezés láttán, hogy pusztulás vagy a győzelem jár-e a nyomában.
