Maga, Marjane Satrapi mondja el a titok nyitját: attól még senki nem művész, mert tökéletesen tudja a technikát. Az óriási feltűnést keltő Persepolis sikere után második filmjéhez, a szintén saját képregényét feldolgozó Szilvás csirkéhez lett pénz, paripa, fegyver, gyakorlatilag azt és úgy csinálhatott, amit akart. A film mégsem lett egy átlagos csilivili képregény-feldolgozás, mert van benne valami egyedi: a megélt élet.
Emigráció
Amióta Reza Pahlavit, az utolsó iráni sahot elűzte a fundamentalista iszlám ajatollah-k uralmára vágyó nép, azóta iráni nőnek lenni sem éppen egyszerű. Marjane Satrapi is francia emigrációban kénytelen élni és alkotni, hiszen az iszlám vasszigorral betartott előírásai szerint odahaza esélye se lenne akár csador nélkül kimenni az utcára, nemhogy saját kultúrájára, országára és vallására vonatkozó kritikai megállapításokat tegyen, illetve ilyen tartalmú filmet rendezzen. Az elsősorban éppen a nők jogaiért markáns hangon, okos humorral, olykor maró iróniával felszólaló Persepolis című rajzfilmet például odahaza, Khomeini legelvakultabb diktatúrájában egészen biztosan elégették (megkövezték) volna, alkotójával együtt. Azóta persze ott is változott a helyzet, de a nyíltan baloldali elkötelezettségű Pahlavi ma már egyértelműen iráni származású francia filmesnek tekintendő. Az emigráció az állandósult lételeme. E második filmjének főszereplője is párizsi emigrációban él (Költői kérdés: miért van az, hogy az utóbbi 200 évben annyi jelentős figura éppen Párizsban élt emigrációban?), őt még kommunista meggyőződése miatt üldözte el a fent említett sah. Ali Nasszer (Matthieu Amalric) kiváló hegedűművész, akinek egy nap összetörik féltett Stradiváriusza. A művész magába zuhan és hét nap múlva meghal. Itt kezdődik a Szilvás csirke című film, mely egy nagyívű visszatekintés keretében, igazi keleties kacskaringókban meséli el Ali Nasszer életének és művészetének szomorú történetét.
Csak tiszta forrásból, csak saját forrásból
[img id=351745 instance=1 align=left img]A Persepolishoz hasonlóan a teljeskörű alkotótárs ismét Vincent Paronnaud, azonban az alapanyag tisztán Satrapié. A film alapjául szolgáló történet még Iránban jelent meg képregényként, szintén Satrapi tollából és rajzaival. Filmes adaptációja viszont már a Persepolis által megnyílt csatornáknak köszönhetően, lényegesen nagyobb költségvetésből (kb. 13 millió €), meglehetősen neves élőszereplőkkel (Amalric mellett láthatjuk Isabella Rossellinit, Maria de Medeirost és az őket is elhomályosító szépségű Golshifteh Farahanit) és szemet, agyat gyönyörködtető kiállításban készülhetett el. Persze, azért az animáció is helyet kap, néhány "régi időket" idéző rajzfilmbetét és néhány fantasztikus háttér formájában. A Szilvás csirke azonban ezzel együtt elvesztette a Persepolis merészségét, karcosságát, mondhatni, savát és borsát is, helyette viszont megjelent valami furcsa, varázsos, keleties melankólia és a klasszikus romantika, méghozzá vastagon.
A titok nyitja
Még otthon, Teheránban a fiatal Ali Nasszer már mindent megtanult hangszeréről, a hegedűről, bármit eljátszott hangjegy hűen, ám ősz mestere elégedetlen volt vele. Hogy mégis mi az, ami Ali Nasszert később mégis nagy hegedűművésszé tette, az az egész életét végigkísérő, tragikusan meghiúsított, reménytelen szerelem fájdalma, így az élete történetét elmesélő film amolyan igazi, romantikus mesefilmként működik. Satrapi vitathatatlan tehetségének bizonyítéka, ahogyan az amúgy meglehetősen sablonos sztorit meséli bűbájjal és sajátos ízekkel, ahogy vegyíti a tőle már ismert néha kifejezetten szarkasztikus humort új elemmel, a mély melankóliával – a végeredmény igen érdekes, egyedi mozi lett, mégha néha idézi is Jean-Pierre Jeunet varázslatos világát.
No Smoking!
Fogalmam sincs, hogyan ment át a film a cenzúrán, de igen régen, talán Humphrey Bogartot láttam olyan élvezettel dohányozni filmen embereket, mint itt. Ez ma már, ugye, ördögi tevékenység, ráadásul egészségtelen is. Az eléggé el nem ítélhető ópiumszívásról nem is szólva, melynek jelenete tulajdonképpen beindítja a filmet, persze, az is lehet, hogy rövidesen, mint a dekadens Keletről kell beszélnünk, ha így haladunk… A gomolygó, mélyen leszívott és élvezettel kifújt füst mégis elengedhetetlen "kelléke" a filmnek, nemcsak hangulatilag, de dramaturgiailag is. Persze, nélküle is élvezhető, teljes értékű ez az alkotás, de vele együtt még élvezhetőbb és még "teljesértékűbb". Ezenkívül elbűvölő, mély, de könnyed, varázsos, de bölcs, humoros, de megrendítő. Az pedig, hogy mi is ez a "szilvás csirke", kiderül a filmből.
Kinek ajánljuk?
- Akik szomszédjában nem lakik hegedűművész.
- Akik még mindig dohányoznak.
- Aki nem fél az Ezeregyéjszaka meséitől.
Kinek nem:
- Akik véletlenül éppen egy hegedűművész szomszédságában laknak.
- Akik nem szerették az Amélie-t.
- Akik a cím alapján valamiféle gasztronómiai jellegű kalandot várnak.
8/10
