Rokonszenves kísérlet Pierre-Paul Renders filmje, a Szerelmes Thomas. Úgy értem, hogy a film stílusa is az, meg az is, amiről szól (a szerelem keresése). Még az sem biztos, hogy sikerült a kísérlet, de ez inkább bája ennek a mozinak. Pedig beletalált a kor főáramába, ebbe a komputeres, hálós, virtuális világba. (Egy bonmot szerint korunk ikonja: "fehér ember ül, nézi homokóra képernyőn".) Hát itt is ez van. A főszereplő nyolc éve nem mozdult ki a lakásából, a világ annyi, amennyi az interneten bejön hozzá, meg amennyit különböző infókütyükkel fel tud hajtani. Mindenhez így jut: kajához, porszívóhoz, biztosítótársasághoz - ez utóbbi finanszírozza ezt a költséges projektet. (A mese szerint pénz van: Thomas beteg, előtte azonban jól menő informatikus volt.) A probléma az, hogy lehet-e ilyen "barlanglakó" életet élni, illetve mit tehet a szerelem ebben a létformában? (Az internetkritikusok nevezik barlanglakóknak a hálómániásokat.) Csak itt van egy spéci csavar: Thomas pszichiátriai eset - agrofóbiája van, azaz nem mer kimenni az emberek közé, tehát ő nem a komputermánia miatt zárta magára az ajtót. Mindegy: a probléma - avantgárd változatban - ugyanaz.
Filmes szempontból viszont az a kísérleti, hogy magát a főhőst nem látjuk, illetve, hogy csak az ő szemével/képernyőjével látjuk a külvilág ide találó hányadát. Ami egy ideig érdekes. Olyan már volt, hogy a főszereplő (detektív) szeme volt az objektív - nem vált be -, itt az a különbség, hogy a hős és számítógép jobban összenő, ember-gép, virtuális-reális, metafora és valóság kapcsolata a téma - márminthogy Thomasnak sikerül-e kijutnia ebből a kriptából az élet napos oldalára.
A mozi persze pornóval indul, Thomas, ha már magányra van ítélve, mi mást nézne? Aztán cyberszexszel próbálkozik - tudod, ez az az izé, amikor valami plasztikruhába kell bújni, ami be van drótozva, kesztyű és szemüveg is van hozzá, és a csajszit csak képként látod, de még érzed is, bár esze ágában sincs jelen lenni: virtuális. Ez is kísérlet: hátha a gép ugyanolyan, mint az érző, eleven test? Nem olyan, tudjuk, ő is tudja.
És akkor jön a főcím csapdája: Thomas szerelmes lesz. Pszichiátere rábeszéli, hogy a virtuálisban, a képernyőn keresztül keressen valakit magának. Ettől kezdve a filmen majd minden reális és egyben metaforikus. Röviden: a kísérlet arról szól, mennyire nehéz ma szerelmet találni, beleesni, benne lenni, igazi érzelmeket átélni. A másikat megtalálni. Azt akarom mondani, hogy a film apropónak használja Thomas sorsát egy általánosabb, társkeresési búbánat elmesélésére. Mert Thomas ugyebár beteg - azaz igazi randevú, ágy meg minden kizárva. De próbálkozik, ahogy mindenki. És szívatják, ahogy mindenkit. Mondja a film.
Azt hiszem, hogy bár a rendező ezekkel a filmes absztrakciókkal túlzásba ment - ettől gyér a mozi -, de a probléma mégis valós: a szerelem (mondják) elavult dolog, igaziból megkapni egyre nehezebb, a szerelmes filmek hazudnak. Thomas előbb egy őrült nővel kerül össze, néznie-hallgatnia kell kékharisnyaverseit, olyan szövegekkel, hogy falra mászol tőle. Fel is adja, elmegy egy gyógykurvához. (Itt, a filmvilágban ilyen is van, a biztosító-társaság olyan ápolónőket bocsát rendelkezésére, akik nemcsak injekciót meg borogatást hoznak, hanem... Egy kis sci-fi azért belefér a komputernarratívába.)
És mit tesz Isten, a harmadik próbálkozásnál a nő lemondja. Jól érted, a gyógyprosti (Aylin Yay) kirúgja a tikkes kuncsaftot. Azt mondja, hogy Thomasszal nem - és kész. Erre aztán - mint a valóságban - bepöccen a fiú. Egyre jobban elárasztja a szerelem kínja, az édes érzés (ezt én is csak gondolom, mert nem látszik), és majd megőrül a nőért. Pedig a lány, látványként - (legalábbis Barbie-babákon edződött szemünknek) - nem egy nagy durranás. A sztoriban mégis jó. Sőt, a viszony majdnem telitalálat: hogy kibe esel bele, az nem szépség kérdése - megmagyarázhatatlan. Egyszer csak ott van, te meg kikészülsz. Thomas mindenre kész, sír, zsarol és őrjöng - szenvedélye erejét csak abból látod, hogy a csajszi is átalakul, dominából előbb szigorú anya, aztán..., de nem mondom el. Kísérletmetafora, ami a valóságot akarja csapdába csalni. Nem csoda, hogy édes-keserű.
A szerelem lehetetlensége, meg az erről való panasz valahogy trend lett a franciáknál. Houellebecq nevű író ilyen témájú regénye (Elemi részecskék) bestseller lett, fel is terjesztették valami díjra, filmet csinálnak belőle, szociológusok vizsgálják az okokat: miért nem megy a dolog. Ügy lett. Ez a film is díjakat nyert. Mégis: ezt a belga-francia produkciót nem kell nagyon mellre szívni, viszont érdemes belenézni. Legalább sejted, mi van a világban. Túl Hollywoodon.
