Íme, az ember. Egy Strobbe. Nem is egy, rögtön négy. Isten állatkertjében az összetartó, szőrös ösztönlények során találhatók, a filmek közt a sanyarú-nosztalgikus gyermekkorról szóló költemények polcán. A Strobbeság fél egészség - tartják a vidéki Strobbék, és eszerint is élnek, büszkén emelve poharukat Strobbeságukra. Strobbénak lenni Felix Van Groeningen rendező flamand-flamand szótára szerint annyit tesz, mint melldöngető kocsmatöltelékként hőbörögni, bármilyen pénzt azonnal elverni, részegen árokba borulni, házfalra vizelni, egy szál semmiben biciklizni, és a Tour de France-t sörben lejátszani. Van Groeningen filmje egy kamasz Strobbe szemével láttatja, milyenek a felnőtt Strobbék; egy apa és három nagybácsi, háttérben a sokat tűrő, kisnyugdíjas nagymamával. A történet tétje, hogy mi lesz a fiúból; elissza az életét, vagy sikerül feljönni a talajszintről valami társadalmilag hasznos és a májat is kímélőbb magaslatra. Mivel elég hamar feltűnik a nagyra nőtt, jó színben lévő és írónak készülő Strobbe Jr., amint íróasztala fölé hajolva mélázik a nyolcvanas évekre eső gyerekkorról, a kitörés sikere felől túl nagy kétségeink nem lehetnek. Ezen a kocsmapulthoz toldott, mai idősíkon az a fő tét, hogy elindul-e az utód irodalmi munkássága, és elszúrja-e, amúgy Strobbe-módra, saját leendő apaságát? Nem egy Strobbéhoz méltó dilemma, mert egy igazi Strobbe, az, amelyik disznó nótákkal az ajkán, saját örömére és mások szórakoztatására issza halálra magát a flamand faluvégen, nem egy olyan átlátszó filmes kreálmány, mint a szenvedő írócska. Az igazi Strobbe nem sajnáltatja magát, nem ír és nem mereng, az igazi Strobbe kivívja a kocsma nagyrabecsülését, és úgy szeret, hogy abban nincs köszönet.
Mint természetfilm, a sörrel működő, nagy testű Strobbékról, egész kiváló alkotás, az íróvá válás gyötrelmeit meg viheti az ellenség.
