A jelenleg tapasztalható Goldoni-reneszánsz általában kimerül a szerző slágerdarabjainak reprízében, és csak ritkán számol a sosem játszott, esetleg lefordítatlan művekkel. Ez alól egyedül A komédiaszínház kivétel, amelyet a bukaresti Bulandra nálunk is látott revelatív előadása fedezett föl három magyar színpad számára. A Nyaralás-trilógia sem tartozik a gyakori műsordarabok közé; egy estére összevont változatát annak idején (vagy három évtizede) Lengyel György rendezte a Vígszínházban, Szikora János pedig Győrben.
A késői Goldoni-darabok, így a Nyaralás is, líraibbak, atmoszferikusabbak, tűnődőbbek az ismert komédiáknál. Néha kifejezetten nosztalgikus, szomorkás hangulatúak, kevésbé mozgalmasak, és az élet jelenségeit folyamatosan pergő, olykor többszálú cselekmény helyett állóképekben ábrázolják. Ezekben a kis túlzással impresszionistának is nevezhető színművekben kevés a valahonnan valahová eljutó történés, olykor alig mozdul valami, ellenben gazdag a belső viszonyok szövevénye, a szereplők közti kapcsolatok ábrázolása, a szokások, viselkedésmódok, apró életmegnyilvánulások érzékeny, finom, hol költői, hol kritikus-ironikus rajza. A késői Goldoni-komédiákat valaha, a múlt század közepe táján - nálunk egészen a nyolcvanas évek végéig - változatos eszközökkel igyekezett reprodukálni a realista illúziószínház. A XVIII. századi viseleteket és modorosságokat részint korhűen megjelenítő, részint finoman a XX. századi divatokba és magatartásmintákba átjátszó jobb rendezések a lélektani realizmust, az esztéticizmust, a stilizációba való átmenetet, a lírai tónust, a fény-árnyék játékot, a gyöngéd zenei hátteret tekintették mértékadónak, és az általános pasztell árnyalatot a színészi játék vidám színeivel élénkítették föl. Láttunk ilyen Goldoni-előadásokat külföldiektől, és az említett hazaiak is hasonlóak voltak.
A kaposvári Csiky Gergely Színházban a trilógia középső részét játsszák, Török Tamara fordításában, Rusznyák Gábor rendezésében. Tudnivaló - a szerző maga említi -, hogy noha a három mű összefügg, dramaturgiailag önállóak, külön-külön is elő lehet adni őket. A középső darab afféle miliődráma, a nyaralóvendégek nyaralási "helyzetének" kibontása, rutincselekvéseik (étkezés, társalgás, szórakozás), futó találkozásaik, hóbortjaik, flörtjeik, féltékenykedéseik, pletykálkodásaik drámai montázsa. Ha mindenáron a helyzet fókuszát keressük, akkor annak tekinthetjük a két jegyespár haragszomrád viszonyát. Leonardo (Znamenák István) és Giacinta (Gryllus Dorka) nyaralását befelhőzi, hogy Guglielmo (Kocsis Pál) beleszeret Giacintába. Guglielmo menyasszonya, Vittoria (Nyári Szilvia) ráadásul Leonardo húga, így a kialakuló flört - mert kérdés, hogy valódi, mély érzelemről van-e szó vagy csak üdülési föllángolásról - még kínosabb. A centrális konfliktus szélén helyezkedik el Sabina (Márton Eszter), a fiatal férfiakra vadászó gazdag "szingli" (történetesen Giacinta nénikéje) és a pénznek nehezen ellenálló "dzsigoló", Ferdinando (Némedi Árpád), valamint a kamaszosan fickándozó két félig gyerek, Rosina (Balla Eszter) és Tognino (Tóth Richárd). Még "szélebbre", a szolgálók csoportozatában Paolo (Kelemen József) és Brigida (Ébl Helga) megismétli a tervbe vett házasságról való évődést. Mint látható, a tét a szerelem vagy inkább a helyébe föltolakodó "nyári érzelem" (esetleg szimpla üzlet), ami szerelemnek adja ki magát. A végén visszaáll az eredeti "rend"; Giacinta monológban figyelmeztet a nyári flörtök veszélyeire.
Rusznyák a XX. század hatvanas éveibe helyezte át a cselekményt. Túl vagyunk a finom költői stilizációk korszakán, a rendezőket nem érdekli a régi korok modorát a jelenbe áthajlító, artisztikus stíljáték. Nem olyan a színház, nem olyan a világ, minden durvább, direktebb, undokabb, botorság volna számon kérni halott eszményeket. Ha úgy vesszük, a hatvanas évek fölidézése éppúgy stíljáték, mint a XVIII. századé. Még csak félmúlt, ironikus nosztalgia fűzi hozzá, ha nem is közvetlenül a rendezőt, de a fölmenőit s általuk az országlakosság jelentős részét. Különböző televíziókban korabeli filmek, korabeli kvízek, korabeli kívánságműsorok mennek nagy sikerrel. "Rárendezni" a darabot egy akkori balatoni SZOT-szálló vagy vállalati üdülő külsőségeire éppúgy stilisztika, mint rekonstruálni egy kétszázötven éves livornói albergót. Khell Zsolt a közismert rondabarna farostlemezzel kibélelt, sivár hodályt állította a színpadra; megteszi realista díszletnek, de van benne valami az elvont, semleges térből is. Az első részben lehet akár ebédlő vagy társalgó (oldalt tálaló vagy büfé céljára szolgáló nyílások, hátul a szabadba vezető, ponyvával fedett medenceféle, a ponyvára falevél-imitációk hullanak, mennydörgés-stilizáció kelti a vihar hatását). A második részre beszűkül a tér, előrecsúszik a fal, rideg, zárt, börtönszerű hall keletkezik (ide is beesik egyetlen "abszurd" levél), később becsapódnak az ajtók, eltűnnek a szolgálók, a szereplők mintegy baljóslatúan bezáródnak a "nyaralás" időn és téren kívüli világába.
A jelmezek korkövetőek. Ignatovity Krisztina nem torzít az aktuális divaton, az idézetek - egybeszabott fürdőruhák, fürdősapkák, kalapok, ernyők, hulahoppkarikák - önmaguk históriai mivoltában parodisztikusak. A dramaturgiai funkciót betöltő, két, tökéletesen egyforma mariage-ruha (a riválisok, legnagyobb bosszúságukra, ugyanazt a modellt vásárolták meg) az adott időszak legismertebb női szabása: derékban övvel szorosan összehúzott abroncsszoknya. A couleur locale-hoz tartozik a zenekar, korabeli slágerekkel, például a "Buona sera, signoriná"-val és másokkal; a zenészek hol beülnek, hol kiszállnak, a "dzsigoló" Ferdinandót játszó Némedi Árpád maga is a zenekar tagja, néha zenél, néha visszalép a játékba, kihangosított prózai üzeneteket küld, ahogyan az szokás volt akkoriban. A színpad szakadatlan mozgásban van, Rusznyák a találkozások napi rutinjának realisztikusan követhető eseményeit elszabaduló ötletekkel ötvözi. A vendégek úszni vagy vadászni indulnak a megfelelő felszereléssel, harsány "valaki!" kiáltásokkal reklamálják a kiszolgálást (a személyzet értelemszerűen nem "gazdákhoz" kötött szolgálókból áll, mint az eredetiben, hanem az "üdülő" formaruhás pincéreiből), leülnek kártyázni, vagy - a második részben - a búcsúestre (esküvőre?) készülve lagymatagon díszítik a termet. Egy fűnyírógép önállósítja magát, a rajta hagyott nyomból következtetve "átmegy" a személyzet egyik tagján. A pincérek egy jókora ládában bújócskáznak, némi szexszel körítve a játékot, nem lehet tudni, a láda hangszertok-e vagy inkább koporsó, mindenesetre a második részben szürreális módon fölemelkedik, és eltűnik a zsinórpadon. Az első részben inkább csak szertelenségével és stílusérzékenységével ható előadás szünet után gondolatilag is összerendeződik. A nyaralás szabadságát kihasználó (vagy éppen kötelező formalitásától szenvedő) szereplők egyre elveszettebbé válnak, látszik rajtuk a belső bizonytalanság, a kiürülés. A groteszk keserű árnyalatot kap, és kiderül, hogy senki sem tud mit kezdeni önmagával: a kimagyarázkodásokkal egy időben - a puszta érdekkapcsolat fölbomlik, a párok visszarendeződnek - végbemegy a viszonyok elsivárosodása. A hatvanas évek fakó vidámsága - a paradoxont használhatónak érzem - éppúgy a helyére kerül, mint a "kortalan" miliődráma atmoszferikussága. Így az előadás, amely Rusznyák általam látott legjobbja, Goldoninak és a jelennek egyaránt megfelel.
A kaposvári együttes már nem olyan homogén, mint régebben. Ebben az előadásban sem beszélnek azonos nyelven a színészek. Gryllus Dorka és Znamenák István a hétköznapi létezéstechnikából indul ki. Nekik belső életük van, anélkül, hogy pszichologizálnának, vagy elhatározott szándékkal valamilyenek akarnának lenni. Ez a látszólag színtelen vagy pasztellszínű játék titkokat rejt, elárulja, hogy a felszíni kérdésesség, instabilitás alatt több van, netán épp ez a bizonytalanság a karakter lényege. Gryllus a zártság, a kissé ijedt kedélytelenség, Znamenák a nevetségessé válás felé tolja el az alakot; mindkettőjük nagy előnye, hogy nem "alakítanak". Kocsis Pál egyszerűbben fogja föl a széptevő figuráját, kerüli, hogy amorózó legyen, de egyáltalán nem érzi zsenánsnak, hogy Guglielmo mindenki szeme láttára udvarol más menyasszonyának. Nyári Szilvia Vittoriája is több érdeklődést mutat a divat, mint a helyzet kínossága iránt, így párosukra lényegében nem hat a föltűnő kaland. Márton Eszter végképp nem árnyal, ő egyszerűen élesen van jelen, élesen szólal meg, az ő Sabinája az a gazdag nő, akinek érzelmi téren nincs személyisége, csak vásárlóereje. Némedi Árpád Ferdinandóként jópofa "kis muki", aki tisztában van a saját pitiánerségével, de egyetlen pénzes "nyanyánál" sem köti le magát végleg, idejében lelép. (Sőt, posztmodern módon a játékból is kilép, közölve a nézővel, hogy számára, úgy látszik, véget ért a darab - és távozik a zenekari árokba.) Két infantilis gyereket játszik Balla Eszter és Tóth Richárd; mindketten szelesek, utóbbi karakteres is; mindenesetre biztatóbbak, mint amilyen legutóbbi katasztrofális kettősük volt a Noszty fiúban. Egy pikirt nagynéniként Tóth Eleonóra vénkisasszonyos manírok nélkül jellegzetes, egy vígjátéki apaként Tóth Géza kavarodást idéz elő. A szolgálók (pincérek) közül Ébl Helgának és Kelemen Józsefnek van lehetősége a Kaposvár-elkötelezettségnél többre: kidolgozott cikizőkettősre.
A nyaralótulajdonos-üdülővezető Filippo szerepében Gyuricza István simulékony-alázatosan - szolgálatkészen, mégis lenézően - tekereg a vendégek között. "Elkísérhetem? Nem? Nem baj, ha nem", mondja hanyagul az egyik hölgynek, és ebben a linkóci minden mindegy kijelentésben tulajdonképp összesűrűsödik a darab lényege.
