Sokcsillagos mozi (sztárokkal van tele) és kitüntetett apropó (megint egy ünnep a naptárban), nem holmi szubkultúrának, de az egész világnak szól: ismert, púderezett arcokat vonultat föl, s falatnyi sztorikat tálal fel pár perces jelenetekben. Nem a figura számít, csak az, hogy "húzónév" játssza; hátha Bon Jovival tényleg mindent el lehet adni.
Az Igazából szerelem karácsonyi mesketéje vagy a Valentin-nap bevételei láttán a Szilveszter éjjel eljövetele simán borítékolható volt: szeretünk egy nagyot decemberben, aztán szeretünk egy kicsit februárban is, de nincs még egy ennyire eseménydús, szélsőséges és főleg biztos dramaturgiai fogódzókkal teli árucikk a tömegkultúra alkatrészboltjában, mint a szilveszter. A szokott hollywoodi brancs most szakácsnak, nővérnek, futárnak, kismamának, kékharisnyának (kék harisnyába), otromba cipőbe öltözik, mi meg bohócsipkában várjuk velük az éjféli harangot: kórteremben, liftaknában vagy a sminktükör előtt. Számot vetünk, bakancslistát írunk, énekelünk egy kicsit, vagy épp elbúcsúzunk örökre. Garry Marshall, a rendező közben - akárcsak a Valentin-napban - hatásvadászatra indul, és nem kalkulál meglepetésekkel.
Ha a romkom lehetőségei felől nézzük a dolgát: futja neki néhány szívszorító megoldásra is, de nem a könnyes-bús ötletek teszik nézhetővé moziját, hanem az olykor ügyesen eltalált időzítések. Sok a közhely, és tutista a sztárparádé, megint itt van A. Kutcher, N. Efron és J. Biel, ugyanakkor H. Swank, R. De Niro és M. Pfeiffer is; nincs az a néző, aki legalább az egyiküket ne szeretné.
