Szimfónia + freejazz

Keszég László Kaposváron színre vitte a Titus Andronicus-t, a Walpurgis éjt, a Mirandolinát, a Keith márkit, a Háztűznézőt és az Operettet. Eljátszotta Az ügynök halálában Happyt, Csehov Platonovját, és továbbra is látható a Káprázatos hölgyekben. Színészetet tanít a Zeneakadémián az operaénekeseknek. A Pont Műhellyel pedig rendszeresen megörvendezteti a fővárosi közönséget. Csak január óta tartottak három bemutatót. Most a Bárka Színházban dolgozik a Fogadó a Nagy Kátyúhoz című előadáson, és itt rendezi a Kortárs Sanzonokat is.

- Szabadkán kezdtél.

- Szabadkán születtem 1970-ben és ott éltem 1990-ig, utána jöttem át Magyarországra. Először az Új Idő nevű színészképző iskolába jártam, ott tanított például M. Kecskés András, tehát elsősorban a mozgással, pantomimmal foglalkoztunk. Otthon a barátaimmal a szó nélküli színházban utaztunk. Színpadon először a főiskolán szólaltam meg. Furcsa dolog is volt. Sok időt töltöttem a főiskolán: elvégeztem a színész szakot, aztán a rendező szakot, azóta pedig a kaposvári Csiky Gergely Színház rendezője vagyok - közalkalmazotti állásban, emellett pedig a Pont Műhelyt vezetem '96 óta.

- És mikor kezdett érdekelni a színészet?

- Általános iskola 3. osztályában játszottam egy nagyapát, aki 25 év után visszatér, mint tengerészkapitány, meg szavalóversenyeken szép helyezéseket értem el. Gimnáziumba, pedig pedagógia szakra jártam (ti. Jugoszláviában szakosodott középiskolák voltak), az osztályunkban volt 25 lány és 4 fiú, és mi alapítottunk egy avantgárd színházi csoportot. Pó csoport volt a neve. Marhaszíveket dobáltunk egymásra, vertük a vasakat, két csoport harcolt egymással, aztán végül mindenki összebarátkozott. Hippi színház volt. Ez bővült utána az Aiowa Csoporttal szövetkezve. Így lett egy gimnáziumi szupergrupp. Megnyertük a Jugoszláv avantgárd félprofi fesztivált (olyasmi, mint a kazincbarcikai, csak annál még egy kicsit fölfújtabb). Miután én eljöttem, többen bekerültek a Szabadkai Színházba, és azóta ott profik. Gyönyörű romantikus idők voltak, egy széteső félben levő országban nem lehetett tudni, mi lesz. Azt hiszem, tudom, milyen lehetett a fasizmus előtti Berlin. Ez ugyanaz - "zseniális volt" , '86, '87, '88 Jugoszláviája rohadt már, de a robbanás előtti pillanatokban mindenki szórakozott, minden mindegy volt. Aztán, hogy mi lett azóta, hogy mi minden ment tönkre, azt már én is csak hírből tudom. A szabadkai énemet pedig a Pont Színházban próbálom folytatni. Természetesen használva azt a rengeteg dolgot, amit a főiskolán megtanultam, mert nagyon sok mindent megtanultam, engem itt rengeteg jó hatás ért.

- Neked a Szabadkai Színház kimaradt?

- Nem, '85-ben ott láttam a Kaposvári Színházat szerepelni a Tom Jones-szal és a Marat Sade-dal. A Tom Jones nagy hatással volt rám, bár a kamasz lelkemmel biztos, hogy nem értettem azt a politikai színházat, de tudtam, hogy vérbeli, jó előadás. Utána kamasz srácként játszottam több Szabadkai Színházi előadásban. Összeutaztuk a - ma már - volt Jugoszláviát. Frankó, kozmopolita dolog volt. Mexikóiak, amerikaiak, németek, hollandok, szlovének, macedónok, szerbek, horvátok együtt melóztak ott. Hogyan lett ez az igazgató aztán Slobodan Milosevic felesége pártjának az elnöke, azt nem egészen tudom, valami furcsaság történt vele. De az biztos, hogy a '80-as évek végén zseniális hely volt Szabadka. A másik darab, ami számomra óriási volt: Dusan Jovanovic Titus Andronicus rendezése. A Palici-tó partján játszották, az erdőben egy vidámparkból vásárolt "halálfal"-ban (a halálfalat az emberek felülről nézik, amin egy motor felmászik). Mikor a tanárom és mesterem, Babarczy László meghívott, hogy legyek a kaposvári színház tagja - a Tom Jones után ez egy hétköznapi csoda volt - nekem logikusan a Titus Andronicus-szal kellett kezdenem.

- Hasonlított arra az előadásra?

- Nem, teljesen más volt. Az, jó magyar kifejezéssel, sight-specific volt, a szereplők 300 méterről jöttek a sötétből fáklyákkal. Az első felvonást, ami kint játszódik, álldogálva nézte végig a közönség, aztán, mikor a vadászattal kezdett bonyolódni ez a rémdráma, akkor mentek be a nézők ebbe a volt vidámpark részbe. Az enyém, pedig egy klasszikus színházi előadás volt. Mondjuk, úgy kezdtem, hogy építsünk a nézőtér fölé egy pici színpadot, de akkor gyorsan megértette velem a főnök, hogy itt előadásszámot, nézőszámot kell teljesíteni, hogy azt a dotációt megkapja a színház, amit lehet. A színpadon csinálhattam, amit akartam, de 100 ülőhelyet elvenni a nézőtérből képtelenség. Megértettem. Ez egy komoly, nagy gyár.

- Frissességet hozott a Titus Andronicus ebbe a nagyon jó és sokféle előadást játszó színházba.

- Hát... visszanézve, talán volt valami foganatja. Egy dolog valószínű: a zenekar, az addig egy operettet muzsikáló, kicsit unalmas életet élő vidéki zenekar volt. És mi, többek közt Márkos Albert, akivel már a főiskolán együtt dolgoztunk, mást kértünk. Azóta sok más darabban is szervesebb részei lettek az előadásnak. Érdeklődőbbek lettek a zenészek, van, aki tanul, diplomázik közben, felélénkültek. Persze, ezek a dolgok kölcsönösek, mert fel tudnék sorolni ezer olyan dolgot, amit az ott látott színészek, rendezők hatására csinálok.
Az elején érdekes is volt, mert Ács János óta rendezőt nem szerződtettek Kaposvárra, és akkor húsz év után idehozta ezt a kiscsávót a főnök, úgyhogy megnéztek ők maguknak jól. Állítólag jól vizsgáztam, azóta úgy vannak velem, hogy, érdekes, fura figura ez a Laci, de azért a mienk. Kaposvár fantasztikus hely, soha az életben nem szeretnék onnan eljönni. Az egy alap, és még mindig létezik. Amióta ott vagyok azóta is temették már a színházat, de az öregebbek mondják, hogy már többször kongattak ott vészharangokat, hogy nagyon nagy baj van, de valamitől mégis föláll és megy, 12-13 bemutatóval egy évben.

- Köztük felejthetetlen gyerekek előadások.

- Újabban például Valcz Gábor díszleteivel, így a leendő felnőtt közönségnek nem lesz szokatlan ez a színesen elrajzolt groteszk, álnaiv világ.

- Neked nem hiányzik, hogy többet játsszál?

- Hát azt élem ki itt a Pont Műhelyben, mert most inkább rendező vagyok, mint színész. Valójában én színeket szeretek játszani: nem szerepet, hanem intrikust, rohadékot, ilyesmit. Dehát ez most egy ilyen korszak, lehet, hogy két év múlva nem akarok rendezni, hanem inkább játszani. Azt, persze nem tudom elképzelni, hogy mással foglalkozzam, én imádom a színházat.

- És hogyan lehet rendezni a például Mohácsival dolgozó színészeket?

- Másnak kell lenni, nyilván. Ő egy szuperguru, keveset, viszont jót mond, úgyhogy érdemes odafigyelni rá. Amit pedig én hozzáállásból látok a Jánostól, az annyi, hogy semmi ne érdekeljen, csak csináld a saját dolgod. '83-tól rendező ott. Most ő a legtöbbet utánzott, legnagyobb hatású rendező, de ez tíz év kemény műhelymunka után jött be. Ő igazán tudja, mi az, hogy melózni, nem föladni. Ezt látni tőle, és azoktól az emberektől, akik ezt vele nyomták tíz évig, a kaposvári társulat pincétől a padlásig, példaértékű attitűd.

- És te hogyan dolgozol velük?

- A magam módján. Nem szeretem a diktált színházat, megpróbálok minél többet belőlük dolgozni. Az első ötletet a rendező kell, hogy adja, aztán ők teszik hozzá a dolgaikat, és így, mintegy interaktív módon készül a darab.

- A Pont Színházban is?

- Kaposváron kottákból szimfóniát játszanak a profik, és bármit eljátszanak. Ez pedig a free-jazz-hez hasonlít leginkább. Valahogy egyszer össze fog érni ez a vadul-szerzői színház a kőszínházzal - mint ahogy Mohácsié is szerzői színház - de nálam még genezis van. Most még ösztönből megy. És addig vagyok fiatal, amíg ezt nem találom ki.

Adblock detektálva

Hirdetésblokkolód kikapcsolásával segíthetsz, hogy a PORT.hu továbbra is ingyenes, minőségi tartalmat biztosíthasson.

Rendben, kikapcsoltamHogy tudom kikapcsolni? Köszönjük, PORT.hu