A sportolók korunk gladiátorai, nem csoda, hogy a nézők figyelmének kereszttüzében, reflektorfényben élik életüket. Különösen igaz ez a bokszolókra. Ők szó szerint is gladiátorok – és, mint igazi harcosokra, jobban kíváncsi rájuk a világ. Ezért létezik a "bokszfilm" kategória, és ezért születnek évről évre jobb-rosszabb filmek ebben a témakörben.
A Sivatagi cápákat jegyző David O. Russel ezzel a zsánerrel tért vissza hosszú "hallgatása" után – de olyan sikeresen, hogy A harcos egyenesen az Oscar-jelölésig repítette. És bár a film nem sok újdonságot mutat, de azért szép és pontos alkotás, és ezen felül is vannak érdemei – igaz, azok már kevésbé a rendezőn, inkább a színészeken múlnak.
A harcos ugyanis pont ugyanolyan, mint a többi, valós életrajzon alapuló verekedős film. Edzések, konfliktusok, reménytelen helyzet, aztán még több edzés, kibékülés, összefogás, győzelem. Az egyedi vonás a történetben az, hogy ezúttal nem egy, hanem igazából két boxolóról van szó, akik ráadásul testvérek. A báty. Dicky Eklund, túl van már élete nagy pillanatán, de visszatérésről álmodozik, közben pedig masszívan crackfüggő, és a családja nyakán élősködik. A fiatalabb, Mickey Ward pedig épp hullámvölgyben van, ami nem csoda: az edzője, akitől mindent tanult és akinek mindent köszönhet, éppen a kábítószerfüggő báty. De nem segít az egyértelműen a nagyobbik fia felé hajló anya, a tesze-tosza apa, és a majd’ tucatnyi lánytestvér sem, akik mind az idősebb boxoló fiú régi dicsőségén kérődznek, őt kényeztetik – közben pedig attól a pénztől függenek, amit Mickey verekszik össze nekik.
Két szál van itt tehát a konkrét bokszoláson kívül, ami említésre érdemes. Az egyik család, a családi összefogás, ami egyszerre lehet támasz és akadály. Túllendíthet holtpontokon, biztonságot ad – de le is húzhatja azt, aki magasabbra tör, mint a többi családtag.
A másik pedig drogfüggőség. Ez nem kis szerepet kap A harcosban – legalább olyan fontos, mint a bokszolós szál, bizonyos szemszögből nézve talán fontosabb is, és akkor azt mondhatjuk, hogy nem is "bokszfilm", inkább "drogos film", méghozzá abból is a jobbfajta. A crackfüggő börtöntöltelék testvért Christian Bale alakítja – tőle megszokottan akkora átéléssel, hogy konkrétan olyan csontvázzá fogyott, mint A gépészben volt. Elképesztően jól játszik – nem véletlen, hogy Golden Globe-ot kapott az alakításáért. De nem csak amiatt gondolhatjuk fontosabbnak a filmnek ezt a témáját és az ezzel kapcsolatos tanulságokat, mert ezzel fantasztikus játékkal, ezzel díjjal az ő kábítószerrel való "harca" kapott hangsúlyt – ez kétségkívül David O. Russel szándéka is volt. Ezért használja fel, hogy a valóságban is készült Dicky Ecklund szereplésével egy dokumentumfilm a crackfüggőségről – ez a doku a youtubon is megtekinthető, de a filmben is szerepet kap. Arról a bizonyos kiütésről pedig, ami élete csúcspontját jelentette, és amely azóta tényleg rengeteg vita forrása a valóságban, szintén archívnak tűnő felvételeket használ.
Ez azonban még mindig nagyon kevés lenne a hitelességnek ahhoz a fokához, amit a film végül is elér – ehhez a színészek lehengerlő, hihetetlenül pontos játéka is kellett. És itt nem csak Christian Bale-ről van szó. És nem is csak a szintén Golden Globe-al jutalmazott Melissa Leóról, aki az anyát alakítja. Hanem minden egyes szereplőről – igen, még Mark Wahlbergről és Amy Adamsról is. Csak ámul és bámul az ember az ismertebb és kevésbé ismert arcok csúcsteljesítménye láttán. Ha valamiről emlékezetes marad A harcos, hát ettől: a természetesnek tűnő, könnyed remeklésektől, ami a mellék- és főszereplőkre egyaránt jellemző.
Ezt leszámítva viszont csak egy közepesen jó bokszolós film, amit ugyan kellőképp megcsavartak minden lehetséges módon – de hát ez ma már éppen csak a minimum ebben a műfajban.
