A Madách Kamara első bemutatója
Szép csöndben megnyílt egy új színház Budapesten: megtartotta első premierjét a Mácsai Pál igazgatta Madách Kamara. Sok kedves ismerős az előcsarnokban, drukkerközönség odabent, ahogy dukál. És a start nem egy angol szövetből belvárosi úri szabó által varrott mellényes öltöny színházi verziója, tehát a hely szellemében egy Molnár Ferenc-opus, mondjuk, hanem az elmúlt század, mégpedig a korabeli sajtó nyelvén.
Mácsai és csapata cikkekkel és reklámokkal próbál válaszolni a címben feltett kérdésre: Mi újság, múlt század? Ilyenformán a kommentár maradna rájuk (erről szól a drámairodalom mellesleg), abból kellene színházat csinálni. Nehéz ügy, és még csak egy adott műfaj korlátai sem szolgáltak nekik keretül, mint Benedek Miklóséknak annak idején a remek Budapest Orfeumban.
Horesnyi Balázs díszlete egy drabális lépcsősor - hogy süllyesztőket rejt, az később derül ki -, kétoldalt csomagolópapír-szerű csomagolópapírral burkolva, cirádás-aranyos tükör- és/vagy képkeretekkel szegélyezve. Ez azért jó, mert semmilyen, tehát minden lehet belőle és benne. Bodor Johanna koreográfiája és Mácsai Pál rendező beállításai jó néhány tablót is produkálnak ilyen-olyan szimmetria szerint; ez irodalmi színpadra hajazna, ha nem minden egyes esetben kezdő- vagy végpont lenne egy mozgássor előtt vagy után. Kigurulnak, kiválnak, kidőlnek és kilépnek belőle a testek, a színészek a testükkel támogatják a szöveget, nem alá persze, már-már mániákusan mindig ellene vagy mellé szólnak ezek a mozdulatok, testtartások, bukfencek.
Ami a testtel, a test által történik, az megtörténik a hanggal is; Darvas Ferenc játszik a pianínón, olykor invenciózus és játékos korfestő dallamokat, máskor a megzenésített sajtószövegeket, hirdetéseket, címeket kíséri. Az éneklés lehetne hasonlóképpen kommentár, mint a mozgás, hiszen legtöbbször ironikus, de mégsem kommentál.
Amiként nem teszi a színészi játék sem. Amely - tán a szöveg antiszínházi karaktere miatt? - már-már kétségbeesetten változatos, találékony és gördülékeny. Az ember belegondol: ha kell, ezek itt akár a telefonkönyvet is...?
És akkor a szöveg, a válogatás. Az is kommentár nélküli. Legföltűnőbb jellegzetessége, hogy kerüli a kézenfekvőt. Az egész második világháború lemegy
egyetlen sárga csillag nélkül;
a politikai földrengésekben a politika mögötti hétköznapokat keresi, aztán rezignáltan veszi tudomásul, hogy ott is csupa politikát talál, itt csupán a szétálló mellek megrendszabályozására készült melltartó nem az erőszakos rendcsinálás szimbóluma.
Guelmino Sándor és Mácsai Pál elsőrendűen próbálja eltartani magától a huszadik századot. Akkor is, ha - mint ez számtalanszor megesik - az eseményektől való egyenlő távolságtartás jegyében minduntalan változtatni kell az előadás középpontját. Mert lehet ugyan egyforma távolságot tartani a századelő békeidejétől, az első világháborútól, a kommunista diktatúrától és a második világháborútól, csak ehhez több nézőpont szükségeltetik, és ha így megy tovább a színházon kívüli világ, akkor egyre több. Lehet már-már frivolan, szenvtelenül nézni a Rákosi- és a Kádár-korszakot is, de nem ugyanonnan.
A szellemi közelítésmód szenvtelensége ellenére színházilag szenvedélyes előadás ez. A hét színész viharsebesen jön-megy a figurák-jelzések között; olykor parányi effekt, ritkábban valódi jelenet jut nekik; tán az egy Gálffi Lászlót kivéve, aki az ismert történelmi személyiségeket a legtöbbször jeleníti meg, a többiek teljesen névtelenek. És ha már Gálffit említettem: példaadóan mutatja fel azt a kollektív ízlést, amely mind a kínálkozó kabarésávot, mind a kikacsintós lábjegyzetelést száműzi. Sőt - ez tetszett a legjobban - még a kapcsolódni (értsd: összenevetni) kész közönség felkínálkozását is elhárítja: a tűzijátéknál aktualizáló kuncogásunk
süket színpadi fülekre
talált. A csapat jó. A legjobb talán a megint dinamikus és hiteles Gálffi László; Gyabronka József villámgyors váltásainak, "hegyes" színészi fogalmazásmódjának lelkes híve lettem, akárcsak ezúttal Gryllus Dorka késleltetett, fanyar humorának. Bíró Kriszta villanós jelenetei már-már vakítóak, intenzitása a leghátsó sorig kavarja a levegőt, és az általam kimértnek és visszafogottnak ismert Kiss Marit is felpörgeti. Debreczeny Csaba teherbírása, Dunai Tamás közismert intellektuel finomsága meggyőző. Muszáj volt mindenkit felsorolni, a Rátkai Erzsi gyorsan váltható, áttetsző klepetusait is: tessék.
Milyen jó lett volna, ha a múlt század valóban véget ér 1989-cel: akkor az előadás vége telibe találta volna boldog megkönnyebbülésünket; ráadásul a három, egyértelműen pozitív intonációjú jelenet egyikével búcsúzhattunk volna. (A másik két "helyeselt" esemény az antiszemitizmus ellen írott értelmiségi tiltakozás Bartókkal, gróf Apponyival, Bernáth Auréllal, valamint 1956 forradalma.) De hát itt van ez a legutolsó évtized, amelyre egyelőre nem látunk rá; ilyenformán adekvát megoldásnak tetszett újdonsült, hülye szavainkat a válságmenedzsertől az E-hitelen és a harag napján át a magyarságteljesítményig és az euro pont hu-ig lehajtott fejjel, szédelegve zsolozsmázni, de hát mégiscsak a zavart tétovaság, a tanácstalanság próbálta színházzá fogalmazni magát, és ez ebben a jelenetben nem sikerült. Túl valódi, mondhatni.
Aztán a vég vége után itt maradtunk, kivetve ebbe a bájos huszonegyedikbe. De ha valakinek az a perverz ötlete támad, hogy ezt is elmesélje, arról majd írjon valaki más.
