A szépség és a szörnyeteg új meséjében egy rigolyás színészlegenda fiatal és hangsúlyosan magyar gondozója között alakul ki életre szóló barátság.
Kinek ajánljuk? Shakespeare és a klasszikus színjátszás szerelmeseinek, azoknak, akik szerint egy nagy alakítás életre szóló élményt jelenthet.
Talán a pocsék és semmitmondó plakát – lásd a cikk alján -, talán a nem túl izgalmasra sikerült előzetes vagy a magyar filmekkel szemben bennem is ott bujkáló gyanakvás miatt, de gyenge filmre és tévés minőségre számítottam. A miheztartás végett, nincs bajom a tévé számára készült játékfilmekkel, de a mozivásznon ki szokott lógni a lóláb az alacsonyabb költségvetés és egyebek miatt – az ironikus módon éppen a tévé világából érkezett, évtizedek óta külföldön élő Edelényi János (Prima primavera, Egy igaz ember) angol-magyar, de inkább angol filmje egyáltalán nem ilyen. A Jutalomjáték ugyan nem mentes a magából a történetből is adódó kliséktől, de jól összerakott, míves darab, megfelelően adagolt melodrámával és többnyire egyáltalán nem zavaró érzelmi manipulációval.
A film adu ásza természetesen a fantasztikus brit Brian Cox, akit az elmúlt években többnyire karakterszínészként láthattunk nagy költségvetésű hollywoodi produkciókban (Trója, RED, X-Men 2), de már alkatilag is meghatározó figura, sokkal inkább főszereplő alkat, és most végre főhősként is láthatjuk. Ő Sir Michael Gifford, a visszavonult, már ápolásra szoruló, Alzheimer-kórban szenvedő színészlegenda, aki megengedheti magának, hogy elviselhetetlen legyen. Úgy káromkodik, mint egy kocsis, szeszélyes és néha goromba, már több gondozóját is elüldözte maga mellől, de úgy tűnik, a fiatal és csinos Dorottyát elviseli, hiszen a lány talpraesett és folyton Shakespeare-t idéz. A lány ugyan azt elárulja az egyre jobb kedvű idős férfinek, hogy játszott már színpadon amatőr társulatban, de azt már nem osztja meg vele, hogy felvételizik egy rangos angol színiakadémiára, és pont őt jelölte meg referenciaként.
A konfliktusok már az elejétől kezdve borítékolhatók, az öreg színész karót nyelt lánya rossz szemmel nézi a barátságot, az eltitkolt felvételiből is gond lesz, és a túlzottan vidám és gondtalan ápolt-ápoló kapcsolat is baleseteket sejtet, akárcsak maga a betegség is, de nem baj, mert ez, főhőséhez illően egy régimódi gondolkodású és előadású film.
Cox magától értetődő módon remekel, hiszen itt minden róla szól - bár biztosan megfordult a fejében, hogy a történet, amelybe Edelényi János a saját édesapjához fűződő viszonyát is beleírta, az ő számára is egyfajta nekrológ. Igaz, ő még csak 70 éves az általa eljátszott, 80 feletti színészhez képest. A másik „sarkalatos pont” nyilvánvalóan a félig osztrák, félig magyar és első főszerepét játszó Coco König Dorottyaként.
König rendkívül szerethető és szimpatikus karaktert kapott, olyan (kis)lányt, amilyen unokára minden nagyszülő vágyik: kedves, udvarias és empatikus, de ha kell, ki tud állni magáért. Ez a figura vonzereje és egyértelmű limitációja is, de ezt sajnos a műfaj is megköveteli, az viszont nekünk, hazai nézőknek valóban plusz, milyen öntudatosan védi meg magyarságát újra és újra.
Ezt a nem túl nehéz feladatot König hibátlanul oldja meg, de ahhoz még biztosan érnie kell, hogy valóban markáns és emlékezetes legyen. A többi szerepet rutinos brit színészek hozzák és némiképp feleslegesen, de Roger Moore is megjelenik, de inkább nevezzük ezt cameónak, mint valódi szerepnek.
Értékelés: 7/10
