Találkozások filmje

Woody Allen kétségkívül azon rendezők közé tartozik, akik nem rejtegetik a múzsáikat – a direktor úr filmjeiből mindig visszakacsint ránk az éppen aktuális inspirációforrás, egy-egy új szerelem, (színész)nők, dallamok, városok formájában. Az meg az ő külön érdeme, hogy annyira kívánatosan tudja bemutatni mindet, hogy röpke másfél óra alatt mi, nézők, is teljesen belebolondulunk ezekbe.

Természetesen ebben az Allen-filmben is benne van mindaz, ami már archetípusként kezelhető a rendező életművében: a kissé neurotikus író, Gil (Owen Wilson), aki művészi és magánéleti válságban van – jelenének látszatai ellenére is a szakmai és párkapcsolati boldogságot, sikert, stb keresi. És vannak a Nők: Inez (Rachel McAdams), a menyasszony, aki egyértelműen nem talál főhősünk mellé; az átmenet (szerető), Adriana (Marion Cotillard), aki jó lenne, de mégsem az igazi, és végül a megálmodott ideál, Gabrielle (Léa Seydoux). Emellett, szükségszerűen, félrelépések, fellángolások, bonyodalmak, kellemes, könnyed hangulatban: bevált recept ez, de valamiért úgy tűnik, az utóbbi évek termése közül ebben a filmben állt össze legjobban a massza.

Filmet ne ítéljünk címéről, ugye, pedig igen kézenfekvő lenne azt feltételezni, hogy Párizs éjfélkor csakis a szerelem, a romantika, a forró csókok és egyéb csöpögős, elcsépelt témákat vonzhat maga köré. Persze ezt Allen is tudja, de ez nem azt jelenti, hogy nincs szerelem a filmben. A romantikus szálak gyengéden fonódnak össze, majd bomlanak szét, és, noha (dramaturgiailag is) igen fontosak mindvégig, teret adnak egy másféle szerelemnek is: a homázsnak. Ugyanis Woody Allen mindig hódol valaminek: a színháznak (Bullets Over Broadway), zenének (Sweet and Lowdown), festészetnek (Vicky Cristina Barcelona), és a mi esetünkben, az irodalomnak. Mert ebben a filmben ott van mindenki, aki a 20-as években élt és alkotott: Hemingway, Fitzgerald, T.S. Eliot – hogy csak egy párat említsek a megelevenedő művészekről.

Ugyanis a Midnight in Paris a találkozások filmje. Tulajdonképpen nem csak irodalmi példaképeivel kerül össze hősünk, hanem a húszas évek vezető-úttörő művészeivel is. Miért? Mert Gil boldogtalan és elvágyódik, és Párizs azt adja neki, amit legjobban akar. Mesés utazást egy olyan világba, melyet az akkor élők nem gondoltak aranykornak, viszont így, a 21. századból visszatekintve, mindenféle szempontból a legideálisabb korszaknak tűnik (legalábbis Gil és Allen szerint). De ha jól belegondolunk, valóban nem lehetne unalmas olyan kávézókba járni, ahol épp Dalí skeccsel, Cole Porter zongorázik, vagy éppen Buñuel tengődik (akinek Gil, kihagyhatatlanul, bedobja az Öldöklő angyal ötletét) – az igazság az, hogy mások kreativitása is ihletet ad. Ez így lesz hősünkkel is: néhány beszélgetés Hemingwayjel (Corey Stoll), és minden művész(et) pártfogójával, Gertrude Steinnal (az itt is zseniális Kathy Bates), és Gil vérszegény regénye máris 180 fokos fordulatot vesz. De hát mégsem folytatódhat ez így, mert ugye, minden álomból fel kell ébredni egyszer: Gil is rá kell jöjjön, hogy az "aranykor" mindenki számára mást jelent, és bármennyire kényelmes is a tagadás és a menekülés, a jelennel egyszer csak szembesülni kell. Viszont, legalábbis a filmeken és Párizsban, a jelen is Paradicsommá válhat: és máris itt a jól megérdemelt happy end, ami nem csak hősünknek kedvez, hanem minden igazi, reménytelen romantikusnak is.

Ebben a filmben úgy lehet lubickolni, ahogy csak akarunk – a kamera is szerelmes a francia utcákba, s ha eddig nem voltunk, mi is azok leszünk. A fülbemászó dalok és a rokonszenves szereplők is megszerettetik ezt a világot. Meg kell említeni ugyanis, hogy igen jó szereposztás tanúi lehetünk: az alteregót alakító Owen Wilson mindvégig kedves, és tartunk vele – korántsem annyira bogaras és idegesítő, mint például Larry David karaktere a Whatever Worksben. Alison Pill is hiteles Zelda Fitzgeraldot ad, Hemingway és Dalí (Adrien Brody) karizmatikus megrajzolása meg állandó humorforrás. Egyedül Rachel McAdams játssza túl magát, figurájának kicsapongó személyisége ellenére is: van néhány gesztus, mely nem tudatos, és túl hisztérikussá teszi a karaktert.

Végül csak ennyit: meg kell nézni ezt a filmet, mert szeretni való, és még a legidealistább emberekhez is szól. És egy nagy ölelést küldeni Allen bácsinak, csak úgy.