Quentin Tarantino nácivadászokat küld a zsidóvadászokra, hogy jól kicsinálják egymást. A Becstelen brigantykból megtudhatjuk, hogy világunkat és magunkat legjobban a filmek segítségével érthetjük meg. Vagy ha ezt nem is, egy jó tarantinós mozit mindenképpen láthatunk. Duplakritika.
Olyan tarantinós - Szabó Zoltán (7/10)
Ha nem az álszerény Tarantino számolja össze, akkor azért az elmúlt tizenhét év legjobb filmjei közt biztos akad egy-kettő, amit maga a nagy Quentin Tarantino rendezett, még pár, amihez köze volt, de legalábbis beleütötte az orrát, sőt jó néhány remekmű úgy jött létre, hogy őt akarták utánozni. Vagy legalábbis a producer azt mondta, hogy kurva jó arc ez a rendező, olyan tarantinós.
New York-i kulturális rovatok import európai sznobizmustól bűzlő oldalainak mélyén hiába választják Tarr Bélát a legfontosabb élő rendezőnek, azért vitathatatlanul Tarantino a kilencvenes évek legfontosabb filmkészítője, aki egyetlen elegáns, szélben lassan szálló mozdulattal gyúrta egybe az amerikai trashfilmeket a művészettel. Aztán ugyanezt megtette például az ázsiai filmipar legértéktelenebb és legértékesebb műveivel is. Ő a hollywoodi filmipar posztmodern Andy Warholja, még ha a hasonlat huszonöt éves késésben is van.
Tarantino már nem is filmeket készít, hanem mozikat, egész estés, szélesvásznú újraértelmezéseket. Most is mindent elmond a filmtörténetről a harmincas évek európai filmjeitől kezdve a második világháború hollywoodi feldolgozásáig. Ő lett az amerikai Esterházy Péter, minden kocka négy másik filmkockára utal, a Becstelen brigantykban ott van az Akarat diadala, a Metropolis, a Piszkos tizenkettő, a Cinema Paradiso, Mel Brooks Lenni vagy nem lennije, Chaplin Diktátora, és még a Jules és Jim is. Hogy a Grimm-mesékről vagy a Bolygó zsidó legendájáról már ne is beszéljünk. Mintha csak egy elegáns partin, a lazachabos falatkák fölött tartaná előadást fél tucat mélyen dekoltált művészettörténet szakos lánynak: könnyed, nem erőltett utalásokkal, de olyan sokkal, hogy kilátszik mögülük az intellektuális faszméricskélés.
Mellékesen Tarantino megteszi azt, amire Hollywodban még most sem képes senki: túllép a koncentrációs táborok emberfüstbe burkolózó iszonyatán, a zsidó főszereplői ellenszenvesek, és élvezettel kínozzák a szerencsétlen nácikat. Fordított holokauszt, röhög a mozi, végre feldolgoztuk a traumát, túl vagyunk rajta, lehet tovább élni, verekedni és baszni.
És ha még ez sem lenne elég, hát Tarantino elmeséli nekünk, hogy mégis miért jobbak az amerikaiak, annak ellenére, hogy korlátoltak, hülyék és erőszakosak. Hát mert nekik van igazuk, és nem hagyják, hogy az apró részletek megzavarják őket. Ha amerikai lennék, akkor a Becstelen brigantik után innék pár Budot, és beállnék a seregbe.
De komolyan: két Wiener Schnitzel-poén közé ezt, és még ennél sokkal többet beletuszkolt a filmbe Tarantino, és még csak nem is kellett erőlködnie nagyon. Ováció, tapsvihar, újabb kultuszfilm született, gondoljuk, aztán felkapcsolják a villanyt, és ahelyett, hogy tátott szájjal ülnénk még egy ideig, inkább megnézzük, hogy maradt-e pár szem a popcornos bödön alján. Merthogy azért Tarantino egy kicsit Guy Ritchie is lett, már ha ez azt jelenti, hogy nem tud szabadulni a saját maga által felépített, és aztán el is csépelt közhelyektől. A zene, a vágás, a kilencvenes évek elején még szokatlan inzertek, a gyorsítások mind itt vannak egy kupacban, és valahogy a túljátszottan vicces karakterek is ismerősek. Valahogy az jut az eszünkbe, hogy kurva jó arc ez a rendező. Olyan tarantinós.
Helyre tenni a világ rendjét - Valuska László (9/10)
A mozi szerelmese a mozival teszi helyre világ működését, amiben a jónak mondott szövetségesek semmiben sem jobbak a náciknál, és itt mindegy, hogy zsidókat vagy nácikat ölnek, mert mindenki ugyanolyan szemét, és szórakoztató, mert ez mégis egy QT-mozi. A Becstelen brigantykkal az eddig főként öncélú játékosságáról ismert rendező elkészítette első játékosan komoly filmjét, mert a történelem a legnagyobb játszótér.
Tarantino legújabb mozijával nem sokat vállalt, csak helyrebillentette a világtörténelmet, fogta a legrettegettebb mítoszt, a nácik huszadik századi rémségeit, illetve az amerikaiakét. Az 1978-as Inglorius Bastards címét elhappolva és elrontva, elkészítette tízéves álmát a nácivadász zsidókról, hogy nagy, epikus és érinthetetlen témában is megmutassa magát, mert kevés olyan története van az emberiségnek, amihez rettegve mer csak hozzányúlni. A második világháború történéseit javarészt mindig valami sikertörténetként (Ryan közlegény megmentése) vagy erkölcsi pédabeszédként (Sorstalanság [film], Schindler-listája) mesélik el, mivel közös és súlyos trauma ez, nehéz megfogni. QT ezért apró elemekre szedte szét: szerelem zsidó lány és náci között, hős amerikai csapat, gonosz nácik, Hitler, majd az elemeket új történetre fűzte fel, amit itt nem lőnénk le, a lényeg, hogy több szálon indulnak, majd keverednek egybe a történések.
A második világháborúban vagyunk, Aldo, az Apacs (Brad Pitt) egy nácivadász osztagot indít a nácilepte Európába, hogy a zsidóvadászokat módszeresen legyilkolják és skapljaikat összegyűjtsék. Csapatában amerikai zsidók (vagy zsidó amerikaiak?) vannak és két német, hasonlatosan A piszkos tizenkettőhöz, a Halál ötven órájához vagy a Kelly hőseihez, amelyekben egy csapat sehonnai bitang embert kergetnek végig a frontvonalon, hogy igazságot osszanak. A másik történetszálon a megmenekülő zsidó lány párizsi mozijába egy kifordított Rómeó és Júlia-szerelem miatt akarják a nagy nácifilmet, A nemzet büszkeségét bemutatni, ahol összegyűlik a Harmadik Birodalom összes fontos alakja Göebbelstől Hitlerig mindenki, így világos, hogy itt kell lecsapni rájuk. Egyébként Eli Roth rendezte a nácifilmet, A nemzet büszkeségét, amiben egy toronyból 300 szövetségest szed le a náci katona és egyben ő a baseballos Medve zsidó is.
QT nem látványos akciófilmet csinált, hanem látványos narratív filmet, amiben a karakterek és a szövegek lesznek fontosak, a Kill Bill és a Halálbiztos rajongóinak ez fura lesz, de a Ponyvaregény, a Kutyaszorítóban és a Jackie Brown kedvelőinek nem. Szöszmötölős rendezővel van dolgunk, aki minden hivatkozást és idézést pontosan kitalál, nem véletlenül adta az Aldo Raine, a Hugo Stiglitz neveket, ahogy cameózása is szándékos, illetve a megidézett filmek sora is. Filmek között nőtt fel és él QT: neki kép e táj, és a fától a fegyverig minden filmeket idéz meg, mert a rendező csak már ismert képeket rendszerez újra, mesél el máshogy.
A tíz évig készített forgatókönyvét rendesen megírta, nincsenek üresjáratok, elfelejtett karakterek, béna dialógusok, a történetnek rendelt alá mindent, így az amúgy is ügyes színészeknek is könnyebb talán. Amit például Chrisotph Waltz, a zsidóvadásznak csúfolt Hans Landaként művel, az fergeteges, ilyen modoros, többnyelven beszélő, sármőr gonoszt filmen még nem láttam, szinte elfeledteti Brad Pitt remek Aldóját, akinek nyitó monológja Samuel L. Jackson híres ponyvaregényes jelenete mellé fog kerülni. Végül kiválasztotta Mélanie Laurent-t a párizsi mozis zsidó lány szerepére, aki eleinte csak feltűnően helyes, majd őrdögi femme fatale-lá válik. Rajtuk kívül a vicces arcú Eli Roth-tól a szigorú gyilkost alakító Til Schweigeren át Michael Fassbenderig mindenkinek van egy-egy emlékezetes jelenete, és ha élt volna, akkor valószínűleg Derrick is kapott volna valami mini szerepet a náciknál. A filmnek legalább három olyan jelenete van, ami kultikus idézettségre tehet szert: Brad Pitt monológja, a film nyitójelenetében a zsidóvadász és a francia dialógusa, vagy a finálé, és akkor még nem beszéltünk olyan apróságokról, minthogy Pitt déli akcentussal olaszul beszél.
QT a filmek segítségével értette a meg a világot, és a filmek segítségével magyarázza a dolgok rendjét, hogy okosabbak és boldogabbak legyünk, és ehhez nem kell álművészieskedés, csak bőven elég ismerni a és szeretni a világ összes filmjét, mert mindent elmondott már előttünk valaki, csak a hogyan a lényeg, és ezért az egyik legjobb ma QT.
