Mikor már se cselekmény, se hang, se szín nincsen. A mozi lényegét Tarr Béla felszámolta A londoni férfival, de egy nézőt biztos. Hogyan ölte meg a rendező a filmet? Lépésről-lépésre.

A londoni férfi a Maigret-ket jegyző Georges Simenonnak az egyik legjobb, legkomolyabb regénye, egy egzisztencialista krimi, és sajnos a szöveg első mondatából kiderül, miért ezt választotta Tarr: "Akkor nem veszünk észre semmit, egyik óra úgy múlik el, mint a másik, és csak később eszmélünk rá, hogy különleges pillanatok voltak, kétségbeesve igyekszünk felidézni őket, újra egymáshoz passzítani az illanó perceket." Az időtlenség és a kiüresedett térben való gondolkodás Tarr kedvenc témája, movtívuma, eszköze: mintha egész életünkből kihalt volna az ember vagy az emberi kapcsolat. Mondjuk ezekre a művekre (irodalom, film) mindig sandán tekintek, amelyek csak utólagos értelmezésekkel, kritikákkal, tanulmányokkal lesznek érdekesek. Miért kell jönnie egy szekérnyi esztétának ahhoz, hogy érthetővé, fogyaszthatóvá váljon a film? Hiába akar Tarr Béla minél inkább a filmezés klasszikus hagyományához visszatérni , ha közben eltűnteti a nézőt.

A filmet kevesen fogják fel pusztán művészetnek, de közöttük is többen vannak, akik a nézőt szeretik annyira, hogy gesztusokat tegyenek feléjük, és ne abban bízzanak, hogy a felszín mögött zajló történetek mindenkit eléggé lekötnek és kielégítenek. Nem azt várom Tarrtól, hogy szórakoztasson. A kérdés, mikor felejti el az alkotó ember, hogy egy adott jelrendszer (a film) segítségével valakihez szól. Tarr sem mentheti fel magát e rendszer alól, mert akkor a filmművészet tényleg halott, ugyanis kiesik a kultúrát alakító tényezők közül, és felesleges magasművészetről meg az örökkévalóságról hablatyolni, teljesen öncélúvá válik. Azt is el lehet beszélni, hogy nem lehet elbeszélni semmit.

Ráadásul régi, elhasznált és átlátszó trükk a történetet úgy elmesélni, hogy nem a megszokott dolgokról, vagyis a gyilkosról, a tetthelyről, az indítékokról, a nyomozásról beszél az alkotó, hanem ezeket elfelejtve látszólag nem lényeges eseményeket mutat meg: arcokat, árnyékokat, fényeket, amik Tarrnál mindennél fontosabbak. És értem ennek a logikáját, hosszú tanulmányokat is képes lennék írni róla.

Valljuk be, Tarr megszűntette a történetet. Fogta A londoni férfit Krasznahorkai Lászlóval és saját képükre formálták, vagyis néhány karaktert kihajítottak, majd a történet végébe is belepiszkáltak kicsit, elvették az erköcsi győzelmet a főhőstől. De ezek a kisebb bajok. Tarr úgy akar mesélni, hogy nem akar mesélni, csak megmutatni a barázdált, elnyűtt arcokat, az alkoholos vagy könnyes tekinteteket, mert ezekből a néző kiolvashat egy saját történetet.

Tarr hosszas keresgélés után egy máltai kikötőben találta meg az ideális helyszínt a forgatáshoz, mondjuk én is efelé keresgélnék, még esetleg Argentína vagy Thaiföld, mivel ott sem voltam. Az állítólag oly fontos helyszínből szinte semmi nem látszik a végtelen sötétségben, ami meg igen, azt bármelyik filmstúdióban fel lehet építeni itthon. Persze egy hosszú svenkelésért mindent. És beszéd sincs a filmben, vagyis ezt is kiölte a filmből. Helyette Víg Mihály szokásos, hangulatfestő zenéje szól andalítóan.

Tarr úgynevezett művészi húzása, hogy a nézőt egy szintre emeli az alkotókkal (Igen, felfele, mert szerinte a filmipar lenézi az ő fogyasztóit. A film nem termék, a néző nem fogyasztó.). És van is dolgunk elég, mert Tarr nem ad kapaszkodót, hagyja, hogy nézője kitöltse a történet üres helyeit. Mik ezek az üres helyek? Itt egy krimit úgy beszélnek el, hogy a történések közül alig látunk valamit, azt is csak beárnyékolva. Megismerjük a nagyon-nagyon keveset beszélő szereplőket valamennyire, akik a film idejében és terében különböző dolgokat hajtanak végre: sétálnak, de főleg ülnek és néznek. A cselekmény se fontos (pedig Tarr képes lenne egy fasza film noirt készíteni, tuti), csak a szereplők.

Tarr Béla többször elmondta, neki nem színészek kellenek, hanem olyan emberek, akiknek erős a jelenlétük a vásznon. Tilda Swinton, Derzsi János és Miroslav Krobot is alig-alig szólal meg, de nagyon fájdalmasan vagy szigorúan tudnak nézni, attól függően, mire van szükség. Szerintem megállapíthatatlan a színészi játék minősége, mert itt tényleg létezni kell - ennyi, és ha elég fura az arcod, akkor az menni fog. Szirtes Ági tényleg megrázó a film utolsó 10 percében, Lázár Kati meg úgy veszekedik az üzletében, mint senki más.

A Sátántangó hétórás lassúságában nagyon érdekesek voltak a hosszú snittek is, a Werckmeister harmóniák pedig szinte megújulást hozott a rövid, két és fél órás hosszúságával és szépen komponált körsvenkjeivel. Érdekes, hogy Tarr egyik Krasznahorkai-regényt sem dolgozta át ennyire, mint most Simenonét. Mindegyik szép és érdekes volt, nem lettem Tarr-rajongó tőlük, mert nem szeretem azt a rendezői akaratot, hogy itt művészet van csinálva, vegyük észre. Mondom, mindig gyanús, ha valaki művésznek tartja magát.

Hogy mi a fontos? A művészet, ami jobbá teszi az emberek lelkét. Meg érzelmesen tekinteni arra a precizításra, ahogy mozog a kamera a színészek körül egy tízperces snittben, azon gondolkodni, hogy mi a kép ontológiája, a fény-árnyék játék hogyan keretezi a színészek arcát, illetve a tekintet és a kamera viszonya identitásalkotó. Fontos megemlíteni azt a recepcióesztétikai problémát, hogy az üres helyek kitöltésével a néző is egyenjogú alkotótársává válhat a szerzőnek, illetve a kihagyás retorikai alakzatként belép-e valami izgalmas hermeneutikai körbe. Na, ezek a legfontosabb mondatok, amiket el kell sütni egy valamire való Tarr Béla-klubban.

A londoni férfiról nehéz írni, mert ismertek a keletkezésének problémái, plusz a cannes-i versenyeztetéssel eleve ráégettek egy billogot: figyelem, erről beszélnek a messzi nyugaton. A film bemutatójakor pedig megjelentek az első kritikák, amelyek igyekeztek a kurrens filmművészet egyik legjobbjaként bemutatni a művet. Kovács András Bálint a Filmvilágban elemezve dicséri a filmet, aminél tökéletesebb Tarr-alkotást még nem látott, majd jött Báron György az Élet és Irodalomban, szintén ugyanezzel a rigmussal. Persze, több olvasata van a filmnek, de gyanús, hogy ez nem a filmnek, hanem Tarrnak szól: kritikátlanul fogadjuk el a Mester újabb remekét, suvickoljuk az aranyló testet. A külföldi lapokban megjelent kritikák ellenben szóvá teszik a cselekmény hiányát, a sokszor az unalomig elnyújtott jeleneteket, mert a mozi lényege a kezdetektől fogva a szórakoztatás volt, vagyis a néző a központi figura. A legnagyobb rendezők sem önmaguknak gyártanak filmeket, mert film nincs néző nélkül. Tarr mintha ezt elfelejtené. Ezzel együtt fontos film, bizonyos megoldásai nagyon szépek, néhány száz embernek ez kell, nekik őszintén tudom ajánlani A londoni férfit.

Összegezzünk: nincs történet, nincs beszéd, vannak hosszú, 7-8 perces snittek és fekete-fehér kép. Ez a filmművészet jelenleg, amiből teljesen ki van zárva a néző. A londoni férfi egy dolgot biztos megmutat: a filmfinanszírozásunkat teljesen újra kell gondolni úgy, hogy eldöntik, a film van a nézőért, vagy a néző a filmért. De mindkét esetben komoly lépéseket kellene tenni.