Több napos borosta, véráztatta atlétatrikó és felszakadt szemöldök - ezek Bruce Willis védjegyei, meg persze a nem túl változatos, de annál átütőbb mimika, amitől John McClane vagy Butch Coolidge figurája hihetővé válik, és bevesszük, hogy tényleg léteznek lecsúszott, alkoholista szuperhősök, akik némi öniróniával és egy kilencmilliméteres pisztollyal felszerelkezve még mezítláb is átvergődnek akár több, folytatólagosan elkövetett terrortámadáson, fegyveres rabláson és atomkataklizmán.
Bruce Willis a kilencvenes évek közepéig igazi akcióikon volt, az én személyiségfejlődésemre például talán még a gyermek néptánccsoportban ért megaláztatásoknál is erősebben hatott az úgynevezett John McClane-életérzés, többek közt egy egész nyarat töltöttem ugyanabban a mocskos atlétatrikóban azt gondolván, hogy az roppant férfias, sőt ha úgy vesszük, tulajdonképpen ugyanezen okból kezdtem kopaszodni is.
Én azóta felnőttem, Willis pedig kissé megkopott. Sikerei ellenére belefásult a lecsúszott hős szerepébe, és a Hatodik kivételével nem is tudott kitörni a saját maga által felhúzott klisék közül. A Nap könnyeiben is rutinosan hozza az öldöklésbe belefáradt kommandós karakterét, úgy néz a kamerába, ahogy az tőle elvárható, izzadt és koszos, a második óra tájékán már több sebből vérzik is, azonban mindez nem tudja feledtetni, hogy ezúttal az Egyesült Államok Külügyminisztériumának kéretlen propagandafilmjében vállalt főszerepet.
Míg egy valamirevaló diktatúrában külön hivatal állítja elő a propagandafilmeket, addig Hollywood mostanában önként, és hazafias nótákat dalolva terjeszti az eszmét. A Nap könnyei is csupán egy tanmese az Egyesült Államok külpolitikai szerepvállalásáról, ráadásul az igét az alkotók nem csomagolták nehezen érthető párhuzamokba vagy hasonlatokba, Bruce Willis többször is belemondja egyenesen a kamerába, és ha mindez nem lenne elég, a film végén még kétsoros versikét is faragnak belőle, csak legyen a kezünk ügyében toll, hogy lejegyezhessük.
A történet szerint Waters főhadnagy elitkommandójának egy Nigériában rekedt amerikai orvosnőt kell kimenekíteni a polgárháború dúlta országból. A sebésznő azonban nem szívesen távozna páciensei nélkül, így a főhadnagy némi hezitálás után, a parancsmegtagadásért járó büntetést figyelmen kívül hagyva, úgy dönt, hogy a menekülteket átkíséri a szomszédos Kamerunba. Persze a cselekmény tovább bonyolódik, kiderül, hogy a meggyilkolt elnök fia a csapattal tart, így nem csoda, ha egy egész hadsereg veti magát a csapat után, ráadásul az orvosnő és a hős kommandós közti érzelmi húrok is meg-megpendülnek.
A történet ellenére a Nap könnyei nem egy akciófilm, hiszen a cselekményt állandóan példabeszédek törik meg, szinte minden jelenetben szó esik a demokráciáról, szabadságról, piacgazdaságról és egyéb magasztos eszmékről. Könnybe lábadó szemmel szónokol az elnök fia, a testőrének szegődött bukott tábornok és persze a két főszereplő, miközben az elhangzó létigazságoknak az ellenpontként feltűnő arctalan, gonosz puccsisták adnak nyomatékot. Az alkotók nem vacakoltak Afrika sajátos politikai állapotainak bemutatásával, nem esik sok szó törzsi ellentétekről és hadurakról, csak vannak a jók és a gonoszak, ez utóbbiak piros svejci sapkát hordanak a könnyebb azonosítás érdekében.
A lagymatag agitprop után a film vége fortissimoba csap át, a maréknyi kommandós megküzd vagy ezer feketével, megjönnek a helikopterek, és záróakkordként, mintegy a katarzis részeként az amerikai légierő napalmmal megszór egy egész nigériai hadosztályt.
Persze mindezt a politikai korrektség csillagos-sávos selyempapírjába csomagolták a film készítői, így például feltűnik a színen egy afroamerikai kommandós, aki persze következetesen testvéreinek titulálja az afroafrikai menekülteket. Az udvariassági gesztusok ellenére azonban a film mégis csak arról szól, hogy az amerikaiak jól helyre teszik a bennszülötteket, akik vagy gonoszak, vagy egyszerűen csak magatehetetlen szerencsétlenek.
Mindezt ráadásul jól kivitelezett, de ötlettelen képekben tálalják az alkotók, így a Nap könnyei a pökhendi politikai üzenet ellenére is könnyen felejthető darab, legfeljebb csak az orvosnőt játszó Monica Belucci miatt érdemes megnézni. Ugyan az olasz színésznő is szürke alakítást nyújt, de legalább megmutatja, hogy nem csak Bruce Willisnek áll jól a véráztatta atlétatrikó és a felszakadt szemöldök.
