Újra egy remekmű adaptációja, amelynek az előkelő rokonság, s nem önnön ereje és zsenialitása ad rangot. Újra egy filmregény, amely igazában csak olvasva, ágyban, párnák közt hatásos.
Hol csúszik ki Phillip Noyce kezéből Graham Greene történetének finoman sodort selyemfonala? Minden elem és szereplő a helyén van, épp csak a hangulat illan el, és az idő, pontosabban a tempó, amely a regény élvezetének pedig talán legfontosabb forrása volt. Noyce mindent pontosan elmesél és megrajzol: az öregedő, minden hájjal megkent, a keleti korrupción és a nyugati álszentségen éles pillantással átlátó, de mára kiöregedett és rezignált angol sztár-riportert épp úgy, mint a fiatal riválist, a csendes, ám ragadozómosolyú amerikait, meg persze két férfi vágyának ázsiai mód titokzatos tárgyát, a halk szavú Phuongot, a saigoni bordélyok fertőjétől megmentett, de kitartottból feleséggé soha nem avanzsáló szép vietnami lányt. Csak épp nem hagy időt nekik, hogy a szerelmi vegyértékeiket elvegyítsék. A Fowlert játszó Michael Caine-nek ugyan elhisszük, hogy a maga lassú, megfontolt módján is életveszélyes lehet, akár a vastagbőrű nagyvadak, hogy bikaként bevadul, ha egy fiatal hím kerülgeti az életét megszépítő fiatal nőstényt. Brendan Fraser azonban végzetes tévedés Pyle, a csendes amerikai szerepére. Alkatra, arcra még csak-csak megvolna benne a kisfiús ártatlanság és a kíméletlen ragadozó hajlam izgalmas kontrasztja, a szerelmi vetélytárs szerepére azonban tökéletesen alkalmatlan hiányos színészi eszköztára miatt. Szerelmi háromszöget ábrázolni fölöttébb nehéz, ha az egyik befogót egy laza mozdulattal letörölte az óvatlan dramaturg. Phuong és Pyle szerelmi nekibuzdulásai rendre ásító unalomba fulladnak, a köztük lévő kémiai affinitás nulla.
Vietnám krónikája sem kelthet nagyobb izgalmakat. Ugyan egy évszám a film elején megpróbál eligazítani, de mértéktelen pedagógiai optimizmusra vall, ha valaki akár Amerikában, akár mifelénk, abba az illúzióba ringatja magát, hogy minden tinédzser séróból leveszi, mi is történt 1952-ben Vietnámban. Amerikaiak és vietkongok, ez valahogy még benne van a levegőben, ha más miatt nem is, a nagy traumát újra meg újra felemlegető hollywoodi filmek miatt mindenképpen. De hogy mit kerestek ott a franciák, azt ma már százból három néző tudja. Graham Greene mindezt tudta, sejtette, méghozzá előre, a The Quiet American látnoki regény, nem Amerika vietnámi háborúja után osztotta az észt, a brit újságíró hősénél nem kevésbé dörzsölt Greene már 1955-ben kristálytisztán látta, hogyan is működik a csendes, ám roppant hatásos amerikai birodalmi lépegető, s mi történik ha a hatalmas gépezet egyszer csak beindul. (Ne feledjük a szerző intim liezonját az angol hírszerzéssel, volt alkalma magába szívni a paranoiát.)
De nem is a kronológiai idő körül támad a legnagyobb zavar -- istenem, a történelem óra elmarad --, hanem azzal a bizonyos tempóval. Graham Greene gonosz lassúsággal adagolja regényében a tényeket, szerény mondatokat pakol egymásra, és leheletfinom hullámokkal húz egyre beljebb egy sötét összeesküvés mélyébe, mire összeáll, hogy mire készülnek a csendes amerikaiak - a humanitárius segítség látszatát keltve játsszák ki egymás ellen a vietnamiakat és franciákat, hogy nevető harmadikként ők kerülhessenek ki győztesen a játszmából - már késő. A filmváltozatban mohó kezekkel tépdesik le a rejtély hagymahéjait, ezzel együtt -- vagy legyünk pontosabbak -- épp emiatt az unalom egy percre sincs veszélyben. Kémtörténetben, bűnügyi regényben nem a sebtében lezavart történet, a lassú víz mos partokat. A stáb szemmel láthatóan erről mit sem tudott, az eltűnt idő nyomában - szomorúan borítékolom -- ott kullog majd az eltűnt siker is.
