Balra De Niro, jobbra Pacino. Miként a filmtörténetben, annál a kempingasztalnál is közel ülnek egymáshoz, mely kerti alkalmatosság körül A törvény gyilkosa (találóan semmitmondó cím, akárcsak az angol eredeti Righteous Kill) sebtében összeszervezett kerekasztal-beszélgetése folyik. 2007 októberében járunk, a New Yorktól rövid vonatozásra lévő Bridgeportban: a film még forog, az aznapi adagot a város főterén álló banképületben kellett volna leforgatni, de a filmben diszkóként megjelenő helyszínen tűz ütött ki; gyors csere az ütemtervben, a stáb a városszéli parkban forgat, és itt fogadja a munkaidő leteltével a nemzetközi sajtó képviselőit.
Nézünk, mint a moziban: Pacino széles művészmozdulatokkal dolgozik válaszadás közben, De Niro az egy tömbből kifaragott rezignáltság szobra, 50 Cent (a neves rapper ugyancsak szereplője a filmnek) csak udvariasságból, többszöri felszólításra kap kérdéseket. A filmről, érthető módon, sok konkrétum nem hangzik el, ami kevés mégis, az is inkább a kincstári optimizmus hangján: remek a forgatókönyv, isteniek a szerepek, Al is zsaru, Bob is zsaru, összetett a viszonyrendszer, rejtélyesek a gyilkosságok.
Ami azt illeti, sokkal okosabbak azóta sem lettünk, hogy szemtől szembe kerültünk a két kisistennel, pedig immár a saját két szemünkkel is láttuk, mit takart a szerződésben vállalt titkolódzás. Al is zsaru, Bob is zsaru - ezt takarta. Egyedül ez a "te is, én is" számít, meg az együtt töltött rekordmennyiségű idő, mert ezek ketten együtt ennyit még soha. Sokba volt ez az együttlét, de megérte, a befektetők jól érezték, hogy ha mennyiségben (percben) ráígérnek A Keresztapa 2 és a Szemtől szemben közös fellépéseire, az olyan reklámérték, ami akkor is eladja a filmjüket (már akkor eladta, amikor még egy kockányit sem forgattak le belőle), ha külön-külön egyébként már nem úgy fut a szekér. Mit szépítsük: a Rocky és bakacsin kalandjai óta az iskolai farsangokon sem szaladgál már annyi véres kezű kis Jake La Motta, a 88 perc pedig a Tony Montana-jelmezeknek tett be, és a Carlito-napszemüveggel is sokan szakítottak. Az utóbbi időkben mintha a piaci zugárusok hangjában is érezhető lenne némi bizonytalanság, amikor az új De Niro/Pacino-opust kínálgatják, de a producerek ezúttal az ő igényeiket is messzemenően respektálták, a Törvény gyilkosa ugyanis könnyen ajánlható darab: Pacino lő és De Niro fedez, aztán cserélnek. A teljesebb képhez hozzátartozik az is, hogy néha azért egy kicsit eltávolodnak egymástól, nehezen megjegyezhető nevű karakterszínészekkel keverednek közös jelenetbe, de mindezt csak azért, hogy utána újra együtt járják, vacsoraasztalnál, lőgyakorlaton, akcióban, véges-végig, egészen a gyilkos kézre kerítéséig.
Valaki összetett viszonyrendszert mondott? Az valahol Bridgeportban maradt, de minek ilyen apróságokon fennakadni, különben is, úgy tudni, időközben megkerült az is; egy egyedülálló biztonsági őr talált rá a ruhatárban, hazavitte, boldogan élnek azóta is. A két élő legendáról is csak jókat hallani, De Niro New York-i befektetéseit egyengeti, egészségesen étkezik és kreatív nézeteltérésekre hivatkozva nemrégiben kalapostul távozott az új Mel Gibson-film forgatásáról, Pacino pedig egy trendi vígjáték előzetesében került szóba legutóbb, igaz, nem a filmjeit, hanem megrögzött agglegény státuszát csodálták a fess fiatalok. Grandiózus gesztusai, mellyel a bridgeporti forgatás szünetében a filmkészítés természetét ecsetelte, ugyanazt a művészetének élő, kompromisszumot nem ismerő színészt sejtették, mint interjúkötetének zárszavai. "Az üzletemberek azt várják el Altól, hogy olyan forgatókönyvekre koncentráljon, amelyekben jó vagy rossz zsarut játszik, lebukik a golyók elől, gyilkos mosolyát egy női sztárra villantja, alantas vagy becsületes szónoklatokban emeli fel a hangját - egyszóval: legyen az az Al Pacino, akit a közönség a mozivászonról ismer. (...) Pacinót azonban nem érdekli a pénz. Csak az számít, amit legbelül érez: a testében és a lelkében. Végtére a művészetről van szó. Ebben a pénz és az üzlet uralta világban Al Pacino lesz az utolsó színész, aki elhagyja a színészet süllyedő hajóját." 2006-os keltezésű sorok ezek (az idézet a tavaly megjelent magyar kiadásból való), a szerzőt azonban menti, hogy ekkor még nem láthatta nagyra becsült színész haverja két utolsó munkáját, a 88 percet és A törvény gyilkosát. Nyilván meglepve tapasztalta volna, hogy az említett művekben Al jó vagy rossz zsarut játszik, aki lebukik a golyók elől, és gyilkos mosolyát villogtatja.
Mi viszont mindezek fényében immár bátran állíthatjuk: a bridgeporti kempingasztal körüli alakítások közül messze De Niróé volt a hitelesebb. Ahogy fáradt egykedvűséggel válaszolgatott a dicső múltat feszegető kérdésekre, azzal sokkal többet elárult készülő filmjéről, és szerepvállalása okairól, mint amennyit a titoktartási klauzulák engedélyeztek. Hölgyeim és uraim, kedves közönségünk! A hetvenes évek ezennel véget ért, de ne búslakodjanak, lesznek még olyanok, akik tovább húzzák, az itt megjelent két úrra is bizton számíthatunk. Végül is a záróünnepség sem volt akármi, zenélt Dobsa Sándor és a Stúdió 11, és fellépett Stallone is. A tavaly visszatért Rocky, ha időn túl is, de végül csak lenyomta a Keresztapákat.
