Fantasztikusan szól az ötödik szimfónia (Beethoven) a katedrálisban; a kamera megy a sorok között, tisztek, úriasszonyok, sturmbannführerek. Aztán bombariadó, robbanások, leszakad egy gerenda - a zűrzavarban valaki szól a karmesternek, hogy jobb lenne lelépnie, mert netán lecsukják. Így kezdődik, de ez a zene (vezényli: Daniel Barenboim) - napokra elkísér, pláne végig az egész filmen (bár később más szól, ha szól). Szabó Istvánnak ismét sikerült egy kemény dilemmát filmbe foglalnia (Szembesítés, operatőr Koltai Lajos). Wilhelm Furtwängler a figura, az idő 1945 (vagy '46?), az apropó az, hogy a feketelistán szereplő karmester múltját egy amerikai tiszt átkutassa, mivel hogy az itt Berlinben szeretné folytatni pályáját zenekara élén, amihez speciális engedély szükségeltetik. A dirigens a Berlini Filharmonikusok feje volt, végig a hitleráj alatt. Ha bebizonyosodik, hogy náci volt, nem kaphatja meg a posztot. Ez tehát a felállás: a faggató és a művész, az igazságot kereső amerikai őrnagy (civilben biztosítási ügynök, itt Harvey Keitel) és a kollaboráns gyanús művész, az idealista, a vak és vesztes (Stellan Skarsgard).
Az őrnagy nem teketóriázik: Miért paktált le az ördöggel? Miért dörgölődzött a náci fejesekhez? Miért nem diszszidált, mint a többiek? Higgyem el, hogy csak a német kultúrát védelmezte, hogy csak a zenét, a művészetet szolgálata? Nem látta, hogy ezzel közben segíti a nácik legitimálását? Hiszen nevével és produkcióival díszítették azt a véres rendszert. A karmester válaszai gyengék, (apropó: dramaturgiailag lehettek volna jobbak is...): a művészet más, mint a politika, zenéje vigaszt jelentett a kétségbeesetteknek, egy ország nem disszidálhat. S különben is kivételezett helyzetét kihasználva emberek tucatjainak életét mentette, amíg tudta. Mi meg tudjuk, hogy bár zeneileg óriás volt, amerikai emigrációs kísérlete nem sikerült, nem fogadták. (Igaz, csak '36-ban kezdett kísérletezni...)
Szabó - a Taking Sides című színdarabra építve - szinte végletekig feszíti ezt az ellentétet. A vallató-nyomozó őrnagy kíméletlen. A titkárnő (német lány, apját a Hitler ellenes összeesküvésben vesztette el) nem bírja tovább, otthagyja az őrnagyot, a segédtiszt is fellázad ellene, pedig szüleit ez a rendszer pusztította el. Ehhez kell Szabó formátuma: egy vitadrámából, egy több, mint ötvenéves traumából mai feszültséget, mi több aktualitást csinálni, kamaraanyagból nyugtalanító filmet, s egyáltalán: újraírni ezt a régi sztorit. Mert Furtwängler a háború után évtizedekig volt politikai vitatéma, Amerikában később sem fogadták, de néhány európai országban se dirigálhatott, sokan nem fogtak vele kezet, a hitleri korszak árnya a háború után is kísérte. Pedig nem volt náci, tiltakozott is itt-ott, (például a Hindemith-opera betiltásakor cikket írt Goebbelsék ellen), zsidó zenészeket mentett a biztos halálból - hiába. Az utókor igazán csak 1954-es halála után bocsátott meg neki, vagy mondjuk inkább: tekintett el egykori közszereplésétől, s fedezte fel újra muzsikusként. Mert nagy karmester volt, zenei kortársai (pl. Jehudi Menuhin) rajongtak teljesítményéért, lemezei ma is úgy szólnak, hogy a libabőr fut a hátadon. (Fel is fedezték őket...) Egy volt az igazán nagyok közül. Ám neve - akkor - azokat fedezte, akik a fél világot lángba borították. Szóval: kinek az oldalára állsz?
Azért teszem fel ilyen patetikusan a kérdést, mert Szabó filmjének újdonsága hogy nem segít. Nem súg, hogy mint néző mit csinálj, sőt ha már készül benned valami, egy hirtelen fordulattal azt is semlegesíti: inkább megnehezíti a feladatod. Ilyen még nem volt, ezért mondom, hogy filmileg, befogadás-esztétikailag is új ez a képcsinálói magatartás. Felnőtt vagy, az idő is elmúlt, a képlet máshonnan is ismerős, úgy hogy van muníciód, amiből döntened lehet. A mű ne segítsen. Annyira, hogy mikor az őrnagy már a sárga földig alázza, majd formálisan kirúgja a dirigenst, az összeroskadva megindul lefelé a lépcsőn. Ám háta mögött felcsendül Beethoven, a segédtiszt - az őrnagy parancsa ellenére - fel is erősíti a gramofont, és a művet a mester után küldi a szolidaritás üzeneteként. Te meg azt hiheted, most már tudod, mit kell tenned lélekben. De aztán jön még egy szekvencia: egy korabeli dokumentum-filmrészlet, Beethoven szól most is, utolsó taktusok, a karmester meghajol, ováció - és Goebbels gratulál a művésznek, a karmester pedig - most már kinagyított részleten - titokban, idegesen törölgeti a kezét egy zsebkendővel. Ismét döntetlen a parti. Művészet és élet az utolsó pillanatban összekacsint és elgáncsol: most légy okos. És nehezítő (vagy könnyítő?) körülményként még ott van az orosz főtiszt (Oleg Tabakov), aki elmagyarázza az amerikainak, hogy az ilyesmi - a másik diktatúrában, meg Kelet-Európában - bagatell ügy, hogy a tehetség ki van szolgáltatva a hatalomnak, ha dolgozni akar.
Ám Szabó mégsem e vitákban, hanem a látható és a láthatatlan határán fogta meg a történet lényegét. Egy szétbombázott templomban, valamikor a háború után, a közönség vonósnégyest hallgat, a dirigens is közöttük. Elered az eső (tető nincs), a vonósok tovább játszanak, az esernyők kinyílnak, mindenki figyel - a karmester nem veszi észre a felhőszakadást, ernyője nincs, kalapjáról csorog a víz, csak mi látjuk arcát, ő - másutt van. Skarsgard ügyel az arányokra: nem áldozat, nem szánni való ember, bár az őrnagy vallatási stratégiája a megalázás, Furtwängler nem veszi a lapot. Igaz, hogy a majd kétméteres ember vállai leesnek, arca beesik - de tartása megmarad. És Koltai ebben a vitában a belső történésre, az arcok párharcára kíváncsi. Ha már a zenéhez süket katona és a széplelkű művész diskurzusában vagyunk, akkor sejtsük már meg, mi folyik a szöveg és kép mögött. Ez is ritkán fordul elő filmen, a szöveg mögötti réteg láthatóvá válik: ami a "nem tudhattam róla", "a művészet nem politika" stb. védekezése mögött az arcban feldereng. Röviden: amit Szabó és Skarsgard megmutat, az nem katarzis, nem összeomlás, csak valami távoli megsejtése annak, ami a megalázáson túl, igazságmagként benne van e párharcban.
Ami azt is jelenti, hogy Harvey Keitel, ez a goromba katona, szuper. Olyan egyszerű képletekben gondolkozó katonát játszik, hogy kinyílik a bicska a zsebedben - s valahol mégis igaza van. Buldogként mindent felkutat, besúgójelentéseket, a megfigyelési papírokban rögzített apróságokat, nőügyeket, a Hitler halálakor játszott Bruckner-szimfónia lassú tételét (felvételt a dirigens vezényli, de lemezről adta a rádió). Tökéletesen találja el ezt a habitust ("a tökét akarom elkapni...", "hagyja a fenébe ezt a művészetről szóló süket dumát" stb.), mert maga a megtestesült őszinteség: ő tényleg utálja ezt a széplelkű alakot, aki hullahegyeken dirigált.
Szabó azért sarkalhatja őrnagyát a végsőkig megalázásban, mert kezében ott a zene, amivel a döntő pillanatokban ellenpontozza a képet és szöveget: ő talán az első filmművész, aki ilyen tudatosan képes filmileg játszani a zenével, új dimenziót nyitva az ábrázolásnak. Furtwängler mellett - ha egyáltalán - a muzsika érvel, legalább is elhihetővé teszi azt a naiv argumentációt, amit vallatójával szemben előad a művészet és politika különbségéről.
A bezártság, a kamaradráma antifilm felé diszponálná a rendezést, Szabó azonban épp ezt a szűk teret ragadja meg a nézőt letámadó energiaforrásként: ez a tér szinte fojtogat, a választ nem tudod kikerülni. És akár hogy is: tehetségek vigyázzatok a strázsán - mondja mellesleg. Kemény film.
