Szép, feszes, fanyarul érzelmes táncjátékot készített Duda Éva táncos-koreográfus Antoine de Saint-Exupéry A kis herceg című regénye alapján.
A Merlin Színházban bemutatott Bolyongó a sivatagban szerencsétlenül járt pilótának megjelenő csillagfi történetét alapul veszi csupán, nem kísérli meg szájbarágón adaptálni. Szomorú szépségét, mesének álcázott világbölcseletét is részint veszi csak át. Duda Éva, a Bolyongó koreográfus-rendezője megtartja a hőst, rajta ? arany helyett pirosan ? az örök sálat, de a másik alak, a mesélő sehol. A koreográfus magányos hercegét egy felnőttebb, mégis egyszerűbb világba helyezi. Szabó Csongor, az előadás remek és remekül választott főszereplője törékeny, de törhetetlen, felnőtt, mégis kisfiú, aki egy-egy apró fintort leszámítva ugyanazzal a kiszámíthatatlanul ártatlan arccal játssza végig szerepét.
Az előadás kezdetén vaksötétből finom fényekben és füstben bontakozik ki a történet mind a hét alakja. A táncosok egy-egy hintán ülnek élettelenül lógó végtagokkal, magasan a színpad fölött, mint egy bábszínházi raktárban. Az egyforma ágyékkötős alakok földre kászálódnak, és letelepedve hosszasan csak a hátukat mutatják. A görnyedt, magukba zárt, izmaikkal szépen játszó táncostestek Magdalena Abakanowicz lengyel szobrász rémisztő és szomorú, csoportban is magányos szoboralakjait idézik. Az embriópózból kinyíló szereplők egyszerre áttetsző, tapadós, csúf esőkabátokban állnak előttünk. Kiválik közülük a Bolyongó, a törékeny fiú, hogy útjára induljon a kozmikus embervilágban.
A színpad hátsó fala hatalmas, fekete sajtra emlékeztet. A magas, ferde felületen szétszórtan különböző méretű lukak sorakoznak: hátulról fényt kapva világító bolygók, az égbolt apró csillagai máskor a magasba kapaszkodó táncosoknak nyújtanak fogást. A falhoz simulva jön a Bolyongó első látogatója, a nő. Mészáros Zizi konok, rettenthetetlen, mégis sutácska csábítót játszik. Társa, mint egy éretlen kamasz, nem tud mit kezdeni vele. Kettejük izgalmas, szenvedélyes és groteszk játéka egy újabb figura feltűntével zárul: Hámor József ördögi alakja erőszakot hoz, és különös, szenvedélyes játék hevét. A Bolyongó és a támadó kettősében szép gyengédség és nyers, oktalan brutalitás keveredik. Aztán csábító nők kara (Gresó Nikolett, Kulcsár Vajda Enikő, Rakotomalala Myriam) bukkan fel: a buja, igéző táncosok fríz alakjaiként, a falhoz tapadva kelletik magukat. Megrohanják aztán, birtokba próbálják venni a magányos fiút. Az öt jövevény játszika Bolyongóval, érthetetlen, felesleges játszmákba próbálják őt belekényszeríteni, sikertelenül. Számító, mohó, erőszakos alakjaik talán az eredeti mű negatív figuráiból, a hiúból, az iszákosból, az üzletemberből gyúrattak ? de megjegyzendő: az ?eredeti? műben, Saint-Exupérynél nőalakokat hiába keresünk. Mindenesetre Duda Éva kis hercege ugyanolyan naiv okossággal szemléli őket.
A Bolyongó társat egy újabb érkezőben lel: a vörösbe öltözött fiatal férfi talán a rózsa, talán a róka: bölcs, aki figyel, vigyáz rá, ameddig képes erre. Fosztó András játszótárs és mester, nyugalmas erejű jógifigura. Elzavarja a magányos mellől annak támadóit, az akaratos, fura bábokat, akik a palánk mögé kerülve, annak lyukain dugdossák ki izgatottan kalimpáló karjaikat. A szép képben mintha a semmiben lebegnének a test nélkül rángatózó kezek. A rejtőzködők aztán kikukucskálnak a kerek nyílásokon: a bolygóknak torz arcuk lesz, mint a Holdnak a százéves, mókás némafilmben. Az újra előbukkanó, legyűrhetetlen többség magával rántja aztán a barátot. A Bolyongó utoljára rövid táncot lejt korábbi, gyengéd támadójával, majd finom, éles fény alatt találja magát. Fentről homok kezd szitálni: a fiú teste görcsbe rándul, a földre taszítja, betemeti őt az aláhulló csillagpor, a pár maréknyi sivatag. Duda Éva aktualizáló adaptációja, szentimentalizmussal itt-ott finoman, vállaltan kacérkodó, tehetséggel készített táncjátéka a finom mélabú mellett a mozdulat sokoldalú szépségével okoz kellemes meglepetést.
