A helyzet egyszerű. A feleség megszökik a Neon Boots bár csaposával. Ezért a tulajdonos mint férj felbérel egy magánnyomozó-bérgyilkost. Így megy ez Texasban, pláne ha az a moziban fekszik.
Itt magadra vagy utalva, nem úgy, mint az oroszoknál, ahol mindenki mindenkiért dolgozik, mondják, és mondják még azt is, hogy ők csak Texast ismerik.
A film azzal nyit, hogy ő már tizenöt éves, csak most jól felújították. Kivették az unalmas jeleneteket, és a Spielberg-féle technikát alkalmazták, hogy fergetegesebb legyen. Egy pipával és homokórával feljavított öregúr beszél erről meg az ultra-ultra hangzásról. Majd elkezdődik az eredeti film, és kiderül, hogy a vicces kedvű Coen testvérek (Fargo, A nagy Lebowski) csak hozzátettek egy ajánlást, és felszerelték sztereó hanggal.
A történet egyszerűségében válik bonyolulttá, mert a szereplői nem beszélnek egymással, és nagyon elégedetlenek. Egy idő után már mindegy is, mivel úgyis előkerül újra az egyszer már megölt áldozat, és máskor, más és másképp hal meg, mint kellene.
Csak nézi az ember. Aztán csak fél. Ajtórések, repedéshangok és árnyak. Összerezzenés.
Majd nevet, ahogy hirtelen vált a legizgalmasabb rész a legviccesebbre. Ahogy mindez a maga természetes módján történik, minden meglepetés nélkül, tökéletes karakterekkel, humorral és cinizmussal. A legtipikusabb a Loren nevű bérgyilkos, Loren nevű Zippo öngyújtójával és állandóan izzadó homlokával, amin mindig mászik egy légy. A repülőgépcsavar-ventilátorokról, melyet bámulva a szereplők gondolkoznak, nekem az jutott eszembe, hogy majd csak leszakad és kaszabol. Véresen egyszerű lenne, szerencsére nincs benne a filmben. Viszont van ablaküvegen fennakadt fülcimpa és szemétégető, villogó mellű Barbie és rafinált ablaktrükk. Egymásra rímelő képek és nyers színek, melyekből tisztán látszik, hogy a golyó ütötte lyukon átszűrődő fény szép. Néha vicces is.
