Kissé felháborodva és többszörösen értetlenkedve jöttem ki a Boonmee bácsi, aki képes visszaemlékezni korábbi életeire vetítéséről. Érthetetlen egyrészt, hogy miről szól ez a film. Érthetetlen, hogy az egyes jelenetsorok hogyan kapcsolódnak egymáshoz. Érthetetlen, hogy az európai néző számára kiejthetetlennek tűnő nevű rendező, Apichatpong Weerasethakul, miért rendez filmet. És érthetetlen, hogy hol vannak a filmes kifejezésmód határai. Éppen ezért nem csoda, hogy Ignotus hírhedté vált mondata jutott eszembe a film után: "Akasszanak fel, ha értem!"
A fentieken agyalva és egyre higgadtabb állapotba kerülve azonban kezdtem megérteni a moziban imént eltöltött szűk két óra lényegét. Abban már a film során biztos voltam, hogy leendő kritikám kulcsszavai a táj, ember, állat és szellem lesznek. Ezek viszonyait és kapcsolatait mutatja be a film a címszereplő majomemberré vált fiától és szellemmé vált feleségétől kezdve egészen a királynőt magáévá tevő harcsáig. A hosszan, statikus beállításokban fényképezett ősi, vad dzsungel pedig mindannyiuk egzotikus elzártságban lévő lakóhelyeként funkcionál.
A probléma ott kezdődik, mikor a néző megpróbálja a látottakat egy történet részeként felfogni. A jelenetek ugyanis csupán epizódok, melyek összessége nem válik kerek egésszé. Néhány szereplő azonos az egyes részekben, néhány pedig teljesen új. Van ugyan egy gyenge narratív szál, amely a halálához közelítő Boonmee bácsi utolsó napjait mutatja be, mégsem mondhatjuk, hogy az lenne a film története, hiszen akkor mi van a többi résszel?
És ekkor elemi erővel és hangos robajjal esett lábaim elé az a bizonyos tantusz! Rájöttem, hogy átvertek. A rendező a film címével megelőlegezett nekem egy olyan értelmezést, ami a film során végig csőbe húzott. Lehet ugyanis, hogy Boonmee bácsi valóban képes visszaemlékezni előző életeire, de ez a filmből nem derül ki. Ennek ellenére a néző folyamatosan megpróbálja odaképzelni valamilyen alakban a címszereplőt az össze nem illő jelenetekbe, mondván, az biztosan a bácsi egyik előző élete. Ha valaki nagyon kitartó, akkor ez a logika működik is, egészen Boonmee haláláig. A film azonban folytatódik, így sem visszaemlékezésről, sem előző, de még következő életről sem lehet szó, mert új szereplő ugyan van, de a többiek nem öregedtek. Arra meg csak nem képes az elhunyt bácsika, hogy kiröppenő lelkét egy másik felnőtt testébe navigálja, és abban éljen tovább.
A rendezőnek minden bizonnyal feltett szándéka volt, hogy a néző értelmezze az értelmezhetetlent. Aztán akinek leesik, hogy a film azt az üzenetet sugallja, miszerint minden alkotás az, aminek értelmezzük, az hangosan kinevetheti saját magát. Az persze más kérdés, hogy hányan lesznek ilyenek. Pláne, hogy közülük kinek lesz őszinte a mosolya.
