zene: Howard Shore
vezényel: Howard Shore
kiadás éve: 2012
kiadó: WaterTower Music
játékidő: 127:23

Amikor kiderült, hogy J.R.R. Tolkien háromkötetes Gyűrű-trilógiájának megfilmesítése után a jóindulattal is csak egyetlen kötetnyi vastagságú, hatvan évvel korábban játszódó előzmény, "A hobbit" is ugyanannyi epizóddal jut el a mozikba, szinte mindenki egy emberként hördült fel. Valóban megvolt annak a veszélye, hogy a stúdió - csakis a legnaivabbak számára nem egyértelmű - pénzhajhászása okán Zsákos Bilbó ifjúkori kalandjai valamiféle vég nélküli bandukolásba ültetett, ráérősen kifejtett alibicselekménnyel súlyosbított formában kerülnek a mozikba, de szerencsére a kezdeti kavarodást követően végül mégiscsak rendezőként visszatérő Peter Jackson rácáfolt az aggodalmakra. Könnyű dolga nem volt, mivel nem tehette meg, hogy az eredetileg gyerekeknek íródott művet ilyen stílusban forgassa le, mert ezzel éles lett volna a kontraszt a régi és az új trilógia között. Ezért hát horrorfilmes gyökereit megtartotta, és ahogy azt már megszoktuk, az újabb első rész mozgalmasabb pontjain is hullanak a fejek és a végtagok, s mesébe illő sterilitás helyett, aminek mocskosnak kell lennie, az ezúttal is az.

Ami a korábban már szereplő színészeket illeti: Ian McKellennel szinte eggyé vált a csúcsos süveg, újra nagyszerűen hozza a jóságos mágus karakterét, Christopher Lee sikeresen érezteti, hogy "rövidesen" sok vizet fog zavarni, a Völgyzugoly lakóit képviselő Hugo Weaving itt még kifejezetten barátságos, míg Cate Blanchett ismét légiesen könnyed Galadrielként. Andy Serkis Gollamja erős jelenet részesévé válik, Ian Holm fontos kapocsként látható, egyedül Elijah Wood megjelenése tűnik kissé kimódoltnak, de ennyi azért mégiscsak jár Frodónak. Karakterének mostani megfelelője, a magának való hobbitból végül hőssé váló ifjú Bilbó eljátszására tökéletes választás lett Martin Freeman. És ami a legmeglepőbb: a bevezető után a számtalan törp lassan megkülönböztethetővé válik, közülük pedig magasan kiemelkedik a vezérüket, Tölgypajzsos Thorint játszó Richard Armitage, akiben nemcsak annyi a közös a Gyűrű-trilógia Aragornjával, azaz Viggo Mortensennel, hogy saját trilógiája első epizódjának premierjekor hasonlóan ismeretlen volt, de legalább annyira karizmatikus színész is.

Problémák azért akadnak. "A Gyűrűk Ura: A király visszatér" legvégén látható, sokak szerint vég nélküli búcsúzkodással annak idején ugyan semmi problémám nem volt, itt azonban - elsősorban azért, mert még a váratlan utazás és a számtalan kaland előtt, nem pedig utánuk állunk - a nyitány tűnik rettenetesen hosszúnak. Már-már egy örökkévalóság, mire Bilbóhoz az összes törp beesik, és a kéretlenül érkező sokaság minden ételt elpusztít, dalolászik egy jót, s ekkor még riasztóan úgy tűnik, mégiscsak a mesei megközelítés irányába haladunk. Amikor azonban a nem túl érdekfeszítő bevezető után elhagyjuk a korábbiaktól eltérően itt szinte csak futólag látott Hobbitfalvát, mindjárt szebb lesz a kép. Szögezzük le gyorsan, hogy ez a film már nem AZ a film, ám minden fenntartásunk ellenére mégiscsak jólesik újra bekerülni abba az univerzumba, ahol sok-sok éve annyi feledhetetlen órát eltöltöttünk. Mindez igaz még akkor is, ha a tét ezúttal jóval kisebb: most nem a Középfölde teljes leigázására törő seregek megállítása a cél, hanem mindössze egy, a törpöket birodalmukból elüldöző sárkány, Smaug legyőzése. Az ennek helyet adó új-zélandi táj azonban továbbra is lenyűgöző, Völgyzugoly páratlan - beállítottságtól függően giccses - látványa szinte leugrik a vászonról, s a különféle zegzugos barlangokban és katlanokban is ismerős érzéssel bolyonghatunk. Noha valahol érthető módon sokan felróják Jacksonnak, hogy a már alaposan kitaposott ösvényen maradt, de mivel az egyik fő cél épp a két trilógia szoros egybeforrasztása lehetett, a járt utat nem lett volna érdemes elhagyni a járatlanért.

Alapesetben magától értetődött volna Howard Shore felbukkanása is. Csakhogy a komponista hiába nemcsak a zeneszerzői poszton, de még cameo szerepben is felbukkant Jackson első olyan mozijának egyik jelenetében, amellyel a direktor visszatért a hobbitoktól vett búcsút követően, a "King Kong" aláfestését végül James Newton Howardnak kellett elkészítenie rekordgyanús idő alatt, míg a soron következő "Komfortos mennyország"-hoz Brian Enót kérte fel Jackson. A szakítás hivatalosan megnevezett indoka a jó öreg "kreatív különbségek" lett, ami egy burkolt kifejezés arra, amikor két alkotó egyáltalán nem jut közös nevezőre, netán meg is utálják egymást - egyes akkori pletykák szerint a problémák kiindulópontja az volt, hogy Shore nem távolodott el túlzottan a hobbitok világától az óriásmajom megpróbáltatásaihoz írt score-jában. Az is bekavart a képbe, hogy Jackson kezdeti tétovázása miatt Guillermo del Toro merült fel "A hobbit" direktoraként, aki esetleg saját dallamfelelőst hozott volna magával. A jelek szerint azonban a sérelmek elfelejtődtek mindkét oldalon, így a zeneszerző visszatért.

Ezen a hosszú hónapokat, netán éveket jelentő lekötöttségi szinten talán már nem az esetleg Shore szerződésére kerülő magasabb összeg nevezhető meg elsőszámú békítőként, inkább legnagyobb sikerének folytatása lehetett a motiváció. Így viszont minden a legideálisabban alakult, hiszen nincs a világon senki, aki zeneileg nála jobban ismerné Középfölde világát, emellett nem került hálátlan szerepbe egy pótlásként felkért komponista sem, aki szinte behozhatatlan hendikeppel indult volna. Hiszen ha elméletünk zeneszerzője sok korábbi motívumot emel át, akkor ötlettelenséggel vádolják, míg ha inkább új témákra törekszik, akkor mindenki azt hiányolná, ami miatt a korábbi kompozíciókat kedvelte (hogy, hogy nem, pont utóbbi történt a fent említett James Newton Howarddal, amikor John Powell után felemás sikerrel próbálta felvenni a Bourne-zenék leejtett fonalát).

A túlzásba vitt mértékű ismétlődés elkerülésének kérdése felvetődhetett Shore-ban is, és érzésem szerint pontosan sikerült eltalálnia azt az arányt, amivel persze ha mindenki nem is, de a legtöbben talán elégedettek. A film kronológiájának megfelelően, a hobbitok közkedvelt témáját már a soundtrack legelső perceiben megkapjuk, és ez így is van jól. Érdekes módon már az indító "My Dear Frodo" a lovak közé csap, és e nyolc perc alatt rögtön megtapasztalhatjuk, hogy a komponista semmit sem felejtett el abból, amit tanult: az elégikus női és a komor férfikórus páratlan együttműködése egy erős nyitányt eredményezett. Szükségtelen nagyon hosszan részletezni, hogy a rengeteg alkalommal visszatérő kórus hol és mikor van jelen, hiszen mindvégig: a legerőteljesebben többek közt az "An Ancient Enemy"-ben, a legmagasztosabban például a "Moon Runes"-ban vagy az "A Good Omen"-ben bukkan fel. Akik inkább a fokozatosságot igénylik, azoknak a második track, az "Old Friends" az ideális, mert ez és a barokkos stílussal is játszadozó "An Unexpected Party", valamint a "The Adventure Begins" kifejezetten a címszereplő elhagyásra kerülő régi életének állít egyfajta emléket.

Noha a hanganyag mintegy háromnegyede grandiózus, elképesztően robbanékony, a teljes szimfonikus zenekart alaposan megdolgoztató szerzemény (mint mondjuk a robusztus "Warg-Scouts", a fenyegető, még akár David Fincher "Hetedik"-jébe is abszolút illő "The Defler", valamint a kántáló kórusos "Brass Buttons"), azért akad hely olyan kevésbé zaklatott daraboknak is, mint az egyik legszebb tétel, az "Axe or Sword?" (ebben tűnik fel először Thorin témája, melyet aztán például az "Out of the Frying-Pan"-ben is üdvözölhetünk), a "The Dwarf Lords" és az "Erebor" című jóleső kalandzenék, netán a könnyedebb "Dreaming of Bag End". A score legkülönösebb kompozíciója a "Radagast the Brown", amely úgy indul, ahogy azt várnánk ebben a környezetben, de aztán egy filmzenében szokatlan, kattogó-kerregő hang kiválóan érzékelteti Radagast szétszórtságát és zaklatottságát, s végül a mű egyre sötétebbé válik (a kompozíció párja a "The Hill of Sorcery" címre hallgat).

Már a Gyűrű-történetekben is több egyenrangú témával ismerkedhettünk meg, és erre ezúttal is akad példa. A legfontosabbal már a mozi elején, a törpsereg éléskamrás sáskajárása alatt megismerkedhetünk: a "Misty Mountains" című áhítatos balladát Richard Armitage énekli átható erővel a jelenetben, s már az alkotás első előzetese alatt hallva sokakat megfogott e téma. A dal szövege Tolkienhoz fűződik, ám nem Shore zenésítette meg, hanem a Plan 9 nevű új-zélandi folkbanda, akik nem most kerültek Jackson látókörébe, mivel több szerzeménnyel is jelen voltak a Gyűrű-trilógiában - már a kezdetek kezdetén járva, Bilbó születésnapi ünnepségének dallamait is ők szolgáltatták. A téma végiggyűrűzik (hogy stílusos legyek) a teljes művön, és ha hibát keresnénk Shore munkájában, az egyedül épp ennek gyakori alkalmazása lehetne, de ez is relatív, hiszen a látszat ellenére nagyjából négy-öt trackben csendül csupán fel, ráadásul annyira kifejező és erőteljes szerzeményről van szó, hogy az eltérő jelenlétek következtében az unalom még csak minimálisan sem üti fel a fejét, amikor újra és újra halljuk. Olyan tételekben bukkan fel hősies, diadalittas vagy buzdító formában, mint a "The World Is Ahead", a "The Edge of the Wild", és az Enya, Emiliana Torrini és Annie Lennox fémjelezte hagyomány szerint érkező, az ausztrál Crowded House új-zélandi születésű énekese, Neil Finn által előadott betétdal, a "Song of the Lonely Mountain" is jelentősen erre épül.

Még valamit meg kell jegyezni. Shore többször is alkalmaz egy trükköt, amellyel a fent vázolt ismétlődési problémát áthidalja, és a már emlegetett összekötő kapocs megszületését is elősegíti. Ez pedig abban mutatkozik meg, hogy többször találkozunk olyan esettel, amikor egy, a Gyűrű-muzsikákból már ismert motívum ugrik be, ám mégsem egészen az lesz belőle, amire számítunk, csupán afféle kikacsintás. Konkrétum említésével: például az utolsó harmad leghatásosabb szcénájában, amikor Thorin erőre kapva rátámad az orkcsapatra, a korábbi, zseniális Gyűrűlidérc-téma kicsavarásával ér el maximális hatást Shore. Vagy vegyük a "Dreaming of Bag End"-et, amelyet már éppen a Megye témájaként kezdenénk el dúdolni, erre teljesen mássá változik.

Az igényes, könyvre emlékeztető, dalszövegeket is közlő, bő húsz oldalas (Doug Adams író, a Gyűrű-muzsikák szakértőjének közepesen érdekes elemzésével is ellátott), kétlemezes kiadványnak nincs egylemezes, normál tokos testvére, azonban akik a vörös, kék, illetve zöld színű, hasonlóan könyvszerű Gyűrű-soundtrackek birtokosai, azok "A hobbit - Váratlan utazás" albumát ezek mellé tehetik, illik a sorba.

Ember legyen a talpán, aki megállapítja, hogy a két, precízen összeállított CD-ről mi maradt le, de sok ilyen pont nem lehet. Ugyan az alkotás aláfestése egy nehezebben emészthető mű lett, mint a korábban megkedveltek, de ne feledjük, hogy még csak az út elején járunk. A folytatásokban akár még szembesülhetünk azzal, hogy amit itt még csak nem is érzékeltünk külön témaként, valójában később kifejtett motívumoknak ágyazott meg, ahogy erre volt példa már "A Gyűrűk Ura" epizódjainál is. E zenéhez nem szükséges egy ennél is bővebb kedvcsináló: akit akár csak egy kicsit is megérintett a Gyűrű-hangulat, az - amint lehetett - az előzményhez készült aláfestést is meghallgatta a megjelenéskor. Kétségkívül megérdemli a maximum pontszámot a mű, még ha ezt az első részt egyelőre egy hangyányival kevésbé tartom szerethetőnek a korábbi nyitánnyal összevetve. A tíz ponthoz hozzájárult a lenyűgöző erőfeszítés és a tiszteletreméltó teljesítmény ténye is, amivel Howard Shore ebben a szűk határidők uralta, és sok esetben előre elkészített panelek, valamint számtalan segédzeneszerző jellemezte filmzenei korszakban képes volt egy ennyire összetett, értékes, időtálló művet megalkotni. Újra.