zene: Carter Burwell
vezényel: Carter Burwell
kiadás éve: 2011
kiadó: Summit Entertainment
játékidő: 53:37

Előre le kell, hogy szögezzem, nem vagyok egy nagy romantikusfilm-fan, és az Alkonyat-mozik is egészen biztosan nem nekem készülnek, ellenben nem utasítom el alapból ezt a zsánert. Ráadásul háromszoros Twilight-túlélő vagyok (vagyis különösebb mentális katasztrófa nélkül végig tudtam nézni az első három részt), azaz nincs bennem ellenszenv a tini vámpíros történet iránt, sőt ezen filmek szolid misztikumát, valamint a ködös amerikai kisváros és környezetének látványát eleinte még érdekesnek is találtam, azonban azt kell, hogy írjam: a negyedik felvonás egyszerűen bűn rosszra sikerült. Hiába szerződtettek egy jó direktort Bill Condon ("Kinsey - Mindenki másképp csinálja", "Dreamgirls") személyében, ezt a sztorit ilyen formában képtelenség volt úgy megrendezni, hogy a végeredmény élvezetes, netalán értékes legyen. Mindennek az okát pedig egészen egyszerűen a gyártó stúdió pénzéhességében lehet megtalálni, ugyanis az Alkonyat-széria befejező regényét, a "Hajnalhasadás"-t a minél nagyobb bevétel elérése érdekében két részre szedték – a hivatalos indok persze az volt, hogy túl sok minden történik a könyvben. A regénydarabolás nem új dolog Hollywoodban, hiszen a Harry Potter-sorozat utolsó kötetével is így jártak el, de "A hobbit" is jó példaként hozható fel. Azonban míg eme két műnél indokolt volt a felosztás, hiszen van bennük tartalom bőven, addig a "Hajnalhasadás"-ban egyszerűen nincs két filmre elegendő alapanyag, de mivel a széria kiváló fejőstehén, így megfelezték. Azonban nem az történt, hogy két rövidke alkotást kapunk, ugyanis itt látunk és hallunk minden olyan részt a regényből, amelyeknek egyébként semmi keresnivalójuk nem lenne egy normális, jól átgondolt forgatókönyvvel rendelkező filmben. Ennek eredményeként egy unalmas, terjengős, rendkívül vontatott és a nézhetőség határát több helyen is messze túllépő, ostoba mozi született, ami bizony még az Alkonyat-rajongók egy részének nemtetszését is kiváltotta.

A "Hajnalhasadás - 1. rész" tulajdonképpen iskolapéldája annak, hogy milyen a rosszul megvágott film, ugyanis minden túlzás nélkül állíthatom, hogy az első ötven percéből legalább huszonötöt ki lehetne vágni, és a történet még így is bőven érthető lenne, ráadásul ez a megállapítás a második ötvenre is igaz. Persze így egy alig egyórás filmet kapnánk, amelyet nyilván nem lehetne bemutatni, és így már érthető is, hogy miért kellett olyan részeket benne hagyni, amilyeneket jó érzésű direktor és vágó már az első vágás alkalmával szívfájdalom nélkül mellőzne. Jól példázza mindezt az az epizód, amikor Bella Swan a nászútján a sminkkészletével és a bugyikat tartalmazó bőröndjével foglalatoskodik - ez a már önmagában is vállalhatatlan, a történet szempontjából indifferens giccscunami a két "Szex és New York" moziban is ciki jelenet lenne.

Ezen komoly hibák mellett még egy jelentős gyengesége van a "Hajnalhasadás" első felvonásának, ugyanis tökéletesen példázza, miként ne csináljunk regényadaptációt. A mozi ugyanis szinte felmondja a könyvet, de mivel nem cselekménydús a sztori, így gyakorlatilag dialógusdömpinget zúdít a nézőre, ami már az első húsz perc után annyira vontatottá teszi a látottakat, hogy sokan valószínűleg már itt feladják a közhelyes és álmosító párbeszédek követését. A helyzet ráadásul a továbbiakban sem változik, így gyakorlatilag az egyetlen emlékem a moziról a folyamatos szájtépés és siránkozás. A játékidő hetven százalékban ezekből a dögunalmas, melodramatikus fecsegésekből áll, ráadásul az eddig sem kiemelkedő színészi teljesítmény most még pocsékabb, a látványvilág néha már nevetséges, a púderes arcú vámpírok kifejezetten megmosolyogtatók, a dumafüggöny mögül szerényen kikandikáló soványka sztori pedig egyenesen röhejes. Az első három rész ezek terén még fel tudott mutatni valami elismerendőt, de a negyedikre már csak az érezhető, hogy itt a minél nagyobb bevétel megszerzése volt a cél, mivel úgy vélhették a készítők, hogy aki addig követte a szériát, az a minőségtől függetlenül erre is meg fogja venni a jegyét. A rossz forgatókönyv, a minősíthetetlen körítés és az idegborzoló színészi játék megtette a hatását, hiszen a színvonalban eddig is lefelé tartó sorozat legrosszabb darabja jött össze, mindezt pedig szépen megkoronázta, hogy a lehetséges tíz kategóriából nyolc Arany Málna-díjra is jelölték az alkotást.

Az egész mozi egyetlen értékelhető eleme a score, ami Carter Burwell nevéhez fűződik. A szerző az első rész zenéjét jegyezte, és rögtön egy olyan témával járult hozzá, amelyről az Alkonyat-fanok máig szuperlatívuszokban nyilatkoznak. A "Bella's Lullaby"-t a rajongók hiányolták is a második részből, noha annak zeneszerzője, Alexandre Desplat egy nem kevésbé szép szerelmi témával szolgált. Miután kiderült a direktor személye, már sokan egyértelműnek vették, hogy a negyedik "Alkonyat"-mozihoz visszatér Burwell, hiszen Condon állandó zeneszerzőjének számít. Az első rész score-jának legnagyobb hibája az volt, hogy csupán két elkülöníthető stílust tartalmazott, holott a mozi ennél többet is elbírt volna. Az egyik a romantikus filmek zenéit idézte, a másik pedig sötétebb és komorabb motívumokból épült fel, mindez pedig kissé unalmassá, fantáziátlanná tette a művet. Ráadásul Burwell sajátos, különleges hangulati megoldásai épp annyi pozitívumot, mint negatívumot jelentettek, így a "Alkonyat"-hoz írt muzsikája inkább csak egy közepes alkotás volt. Noha már az őt követő Desplat is szebb alkotást produkált, de a sorozat zenei jellegét leginkább Howard Shore találta el a "Napfogyatkozás"-hoz komponált aláfestésével, ami következtében a negyedik részhez valami ehhez hasonlót vártak el Burwelltől is, így a "Hajnalhasadás - 1. rész" muzsikája sokkal közelebb van a Shore jegyezte "Napfogyatkozás"-éhoz, mint Burwell "Alkonyatá"-éhoz. Ezt a hasonlóságot erősíti, hogy a harmadik rész főtémája szolidan vissza is köszön a "Hajnalhasadás" esetében.

Burwell jelen esetben sokkal visszafogottabban kezelte az elektromos gitárt és az elektronikus megoldásokat, így az első muzsikát jellemző pszichedelikus rockzenét idéző elemek most szinte teljesen hiányoznak. A szimfonikusok jelenléte sokkal meghatározóbb lett, ráadásul a komponista egyéni zenei világa jelen esetben igen jól érvényesül a nagyzenekar interpretálásában is. A kiegészítő jelleggel bevetett népi hangszerek (főleg dobok és fafúvósok) pedig jól passzolnak a nagyzenekarhoz, és néhány tételben igen különleges hangzást hoznak létre. A szerző egy témagazdag score-ban gondolkodott, és a film jellegéből adódóan leginkább a lágyabb, romantikus tónusú dallamokat részesítette előnyben. A sok apró téma közül kiemelkedik a főmotívum, melynek kifejezetten negédes szerelmi tónusa jól passzol a sztorihoz. Legelőször a "Cold Feet"-ben bukkan elő, a legszebb megszólalása pedig az olyan hangszerekhez kötődik, mint a zongora ("What You See in the Mirror", "The Threshold") vagy a gitár. Azonban néha bedurvul ez a motívum, ilyenkor horror jelleget is tud ölteni ("Wedding Nightmare").

A score másik nagyobb egységét a Jacobhoz és a farkasokhoz köthető témán alapuló tételek teszik ki. Ezen hangzást az első rész esetében még nem volt alkalma alaposan kifejteni a szerzőnek, hiszen ott ez a szál jóval szerényebb. A "Hajnalhasadás 1. rész"-ben ezek a trackek kifejezetten értékes részt képviselnek, mivel Burwell itt tudta leginkább kamatoztatni a saját stílusát. Indián népzenei elemeket és hangszereket használt e hangzás kialakításánál, illetve ezeket szimfonikusokkal is vegyítette, bár a leghangulatosabb tételeket csak a simán folkzenei alapon nyugvók jelentik, úgymint a dobos, csengettyűs "Wolves on the Beach", a "Playing Wolves", vagy a pengetős hangszeres "Don't Choose That". Ez a hangzás a romantikus szimfonikussal is egyesül, ám ezek már kevésbé élvezetesek, kivéve az igencsak szép, és az album egyik legjobbjának nevezhető "A Wolf Stands Up"-ot. Kiemelendő még az "A Nova Vida" is, mely az USA-ból Brazíliába tartó utazás jelenetét festi alá, és varázslatosan jeleníti meg a két ország zenei világa közti különbséget. A countrys gitáros kezdet ugyanis egy latinos, pánsípos zárásba torkollik, ez az ív pedig nagyon egyedi hangulatot kölcsönöz a tételnek.

Burwell első próbálkozásából számomra szinte csak a gyönyörű "Bella's Lullaby" és a taszító gitáreffektek maradtak meg, így nálam az az album inkább egy közepes, nem újrahallgatandó lemezként lett elkönyvelve. A "Hajnalhasadás - 1. rész" score-ja azonban már egy más kategória lett, mivel a rockos hangzáson finomított a szerző, ami jót tett a zenének, a romantikus momentumokat pedig szép témákkal és egyedi hangszereléssel alakította a széria egészét tekintve is értékessé.