zene: David Arnold
vezényel: Nicholas Dodd
kiadás éve: 1999
kiadó: MCA Records
játékidő: 68:11
A Bond-univerzumhoz való viszonyom végletekig egyszerű: minthogy életem első 007-es filmje az "Aranyszem" volt, és az újkori mozikkal folytattam tovább a brit titkosügynök kalandjainak megismerését, így számomra Pierce Brosnan vált egyenlővé az MI6-es alkalmazottal, s ezek lettek a tekintélyes múlttal rendelkező széria legkedveltebb darabjai. Mivel nem vagyok e mozik elkötelezett rajongója, nem foglalkoztat, hogy Brosnan túl jóképű-e ehhez a szerephez vagy sem, esetleg mennyire kevés párhuzam vonható közte és aközött, akit egykoron Ian Fleming megálmodott: egyszerűen élvezem, amikor színre lép, hihetetlen kütyükkel szabadul ki nonszensz helyzetekből, és a leglehetetlenebb időpontokban is megigazítja nyakkendőjét - jelen írásom tárgya esetében a motorcsónakos üldözés során teszi ezt, amikor tulajdonképpen már minden mindegy, hiszen teljesen átázott a ruhája.
A Michael Apted ("Gorkij Park", "Halálos terápia") irányításával készült "A világ nem elég"-ben - ahogyan arra a cím is fokozottan igyekszik utalni - néhányan ismét világuralomra szeretnének törni. E társaság tagjai azt vallják, hogy mindehhez nem a tekintélyes pénzösszeget rejtő svájci bankszámla szükségeltetik, hanem a folyékony aranyként is emlegetett olaj, de persze az sem árt, ha egy atom-tengeralattjáró is kéznél van. Bonddal szemben ezúttal a kíméletességet ha hírből ismerő Renard (Robert Carlyle) áll, oldalukon pedig - szokás szerint - két gyönyörű nő, Dr. Christmas Jones (bizony, ez az a pont, ahol Denise Richardsnak még azt is elhisszük, hogy atomtudós...) és Elektra King (Sophie Marceau) lép a vászonra.
David Arnold a kilencvenes évek közepe táján lépett porondra, és robbant be a köztudatba a "Csillagkapu"-hoz készített szerzeményével. Napjainkig bezárólag számos alkotás köthető nevéhez, ám legtöbben még így is elsősorban Ronald Emmerich egykori házi zeneszerzőjeként, valamint az újkori Bond-mozik komponistájaként tekintenek rá. Utóbbi franchise-hoz az 1996-os "A holnap markában" révén kapcsolódott, s mostanra éppúgy kézenfekvő ténynek számít a soron következő Bond-filmek aláfestéseire történő szerződtetése, ahogyan anno John Barry esetében. Idáig öt 007-es kaland fűződik hozzá, melyek mindegyike igyekszik megtartani a Barry-féle vonalat úgy, hogy közben keveredik a modern hangzásvilággal, illetve a szerző kézjegyeivel. Bár muzsikáiban az elektronikus elemek és az ügynöktéma bevonásának mennyisége tekintetében eleinte átlendült a lovon, az idő előrehaladtával odáig jutott, hogy az utóbbi két Bond-muzsika esetében már a méltán híressé vált Monty Norman-féle motívum állandó ismételgetése nélkül is első hallásra felismerhető, milyen zene is került a lejátszónkba - ehhez természetesen nagyban hozzájárultak a filmek stílusbeli változásai is.
A széria védjegyévé vált nyitódal kapcsán "A holnap markában"-nál Arnoldra nézve kedvezőtlen döntés született, melynek eredményeként az általa főcímdalnak szánt "Surrender" csupán a stáblista alá került be, helyét pedig a Sheryl Crow által előadott "Tomorrow Never Dies" vette át. "A világ nem elég"-ben azonban már nem történt ilyen jellegű csere, így a főcímdal zenei kísérete - melyet itt, és a "Surrender" esetében is Arnold írt - a score egyik alappillérévé válhatott, ezáltal pedig e dal az instrumentális részek előfutárává is válhatott. A Garbage által előadott "The World is Not Enough" mellett egy másik, jazzes beütéssel bíró dalban is közreműködött Arnold, mely az "Only Myself to Blame" címet kapta, és Scott Walker énekli.
E két betétdal közé ékelődve kapott helyet az MCA Records albumán a szerző BMI-díjjal jutalmazott muzsikája, mely a külön tételként feltüntetett, ám gyakorlatilag egybetartozó "Show Me The Money" - "Come In 007, Your Time Is Up" kettős révén rögvest belecsap az akció közepébe, hogy tökéletesen lekövesse a film elején látható motorcsónakos üldözést - utóbbi tétel legjellemzőbb elemeivé a visszhangos effekt, valamint a szkreccselés váltak. Ehhez hasonló, a nagyzenekart és az elektronikus elemeket ötvöző, túlpörgetett akciótételből jut még bőven a hátralévő játékidőre: felkerült az albumra többek között a síelős üldözés zenéje ("Ice Bandits"), a föld alatti bunkerben lévő konfrontáció kísérete ("Going Down / The Bunker"), valamint a jó és rossz közötti végső összecsapást nyomon követő "I Never Miss" és a"Submarine". A "Pipeline"-re, illetőleg az imént említett "Submarine"-re abból a szempontból is érdemes figyelni, hogy egyes dallamaik a "Halj meg máskor!"-ban újból felbukkannak, így e két produkció ennek okán is párhuzamba állítható egymással.
Amennyire fáradhatatlan tehát Fleming ügynöke, úgy diktálja a tempót Arnold is, ez azonban nem jelenti azt, hogy a zene nem hagy megnyugvást a pörgős percek között. A "Casino" hasonlóan jazzes alapokra épül, mint az "Only Myself to Blame", valamint az egyik Bond-lány is megihlette a komponistát, ezáltal Elektra egy elsősorban zongorára és vonósokra támaszkodó témát ("Elektra's Theme") kapott, amely legalább olyan törékeny, mint az őt játszó Marceau kisasszony, ugyanakkor később a karakter jelleméhez hűen ravaszabban és fenyegetőbben hangvételben is visszaköszön a "Remember Pleasure"-ben. De természetesen nem maradhatnak el az olyan settenkedős-kémkedős hangvételű muzsikák sem, mint a "Dody Double" (amely a "Come in 007, Your Time Is Up" és az "Elektra's Theme" mellett a harmadik tökéletes muzsika ezen albumon), vagy a "Going Down / The Bunker" felvezetése.
Fenti értékelésem kizárólag az önmagában történő hallgatásra vonatkozik, mivel az első három David Arnold-féle Bond-score-okkal kapcsolatosan kissé felemás véleményen vagyok: a mozikat nagyon élvezetessé és hangulatossá teszik, attól elkülönülve azonban már összességében véve nem adják vissza ugyanazt a varázst, mint a képsorok alatt. E véleményem - amely egyébiránt kétpontos eltérést takar -, már biztosan nem fog megváltozni, hiszen a "Casino Royale", valamint "A Quantum csendje" muzsikáival elérte azt a szerző, hogy kompromisszumok nélkül váljanak olyan zenei élménnyé számomra, amelyek a film alatt és attól elkülönülve is megragadnak.
"A világ nem elég" újabb lehetőséget biztosított Arnoldnak arra, hogy megmutassa: az MGM méltó utódra leltek benne, akit hasonlóan biztos kézzel lehet majd hívni a 007-es kalandokhoz, mint egykoron John Barryt. Emellett azonban (a jövőt tekintve) egy másik szempontból is lényeges volt e projekt a komponista számára, hiszen ekkor dolgozott először Apteddel, aki később majdnem minden filmjéhez őt kérte fel zeneszerzőnek, így napjainkig bezárólag olyan mozikon vannak túl, mint a "Most már elég!", az "Amazing Grace", illetve a "Narnia Krónikái 3. - A Hajnalvándor útja".
