zene: Jonny Greenwood
vezényel: Robert Ziegler
kiadás éve: 2007
kiadó: Nonesuch Records
játékidő: 32:57

Az elmúlt évtized kétségkívül egyik legjobb filmje volt a "Vérző olaj". A világhírű, Pulitzer-díjas Upton Sinclair regényének felhasználásával született mozi a század első évtizedeibe, a Kaliforniát uraló olajláz idejébe kalauzol. A rendező, Paul Thomas Anderson véletlenül bukkant a regényre, aminek világa annyira megtetszett neki, hogy félretéve más filmterveit, azonnal egy forgatókönyvet gyúrt Sinclair művéből. Noha kissé eltávolodott az eredeti regénytől, de annak ridegségét, könyörtelenségét, korrajzát és velejét mégis megtartotta. A rendező a főszerepet Daniel Day-Lewisra írta, ami elég nagy bátorságra vall annak tudatában, hogy a színész csak nagy ritkán vállal el felkéréseket. Azonban erre a szerepre azonnal igent mondott, valószínűleg érezhette, hogy az egyszerű bányászból olajmágnássá váló Daniel Plainview érzelemmentes, ravasz karakteréből valami nagyot tudna kihozni, ami végül be is teljesült, hiszen minden filmes díjat besöpört alakításával. De társa is akadt a vásznon, hiszen a fiatal Paul Dano nem kevésbé alakított emlékezeteset a ravasz, alamuszi prédikátor szerepében.
A "Vérző olaj" gyötrelmes karikatúrája mindannak, amit az emberek értéknek, életcélnak vagy éppen eszményképnek tartanak. Szétzúzza a család, a karrier, a hit, a vallás és a szeretet ideálját. Ezeknek csak a rossz oldalát láttatva, kérlelhetetlenül dönti sárba a hagyományos nyugati értékrendet. Az ellenség a családban van, a szeretett családtag árul el először, a karrier csak önző érdek, a vallás csak öncélú eszköz, a hamis hittel pedig úgy formálhatóak az emberek, ahogy csak egy zseniális manipulátor akarja. Anderson azt az értékrendet forgatja fel alapjaiban, amin az egész Egyesült Államok alapul. Csodálatos bátorsággal vágja egy nemzet szemébe, hogy az, amire büszkék vagytok, mind csak kirakat, hamisság és illúzió. Mindennek fényében meglepő, hogy a mozi fogadtatása több mint elismerő volt, és az Államokban is vevők voltak a nézők, valamint a kritikusok is a velős mondanivalóra.

A történetben Daniel Plainview bányászként tengeti az életét, ez a foglalatosság pedig az előző századfordulón egyáltalán nem volt egyszerű, pláne nem biztonságos. Ahogy egyre gazdagabb olajlelőhelyeket sikerül szereznie, úgy tud maga mellé munkásokat is felvenni. Az egyik alkalmazottja egy brutális baleset következtében meghal, pár hónapos gyermekét hagyja árván maga után, akit (anyja se lévén) Plainview vesz magához - a mutatós kis gyerekarc ugyanis jól jön az üzleti megbeszéléseken. A Sunday család egyik tagja, Eli egy fülessel szolgál a bányásznak, miszerint a birtokukon rengeteg olaj található. Elinek azonban a profiton kívül más tervei is vannak a temérdek olajjal, ő ugyanis egyházának és az ebben rejlő saját személyi kultuszának kiépítését várja a bányászat beindulásától. Plainview a nagy fogás reményében meg is veszi a földet, és fúrásokba kezd. Az eleinte sikertelen próbálkozásai kisvártatva meghozzák gyümölcsüket, azonban az olaj a gazdagság mellett rengeteg konfliktust és problémát is rászabadít a kisvárosra. Mindennek egyik motorja pedig Eli lesz, aki egyre inkább az őrült vallási fanatikus mintapéldájává kezd válni. A kapzsiság, a korrupció és a hatalomvágy hamarosan mindkettőjüket végletesen megrontja és maga alá temeti. Az öregségére végletesen mogorva Plainview a fogadott gyerekétől is elhidegülten válik az ország egyik leggazdagabb emberévé, míg Eli a képmutatás minden formáját felhasználva lesz a közösség meghatározó alakja, prófétája.

Anderson korábbi filmjeiben a zene nem volt túlságosan mérvadó, azonban a "Vérző olaj" esetében, lévén epikus, nagyszabású filmről van szó, már nem lehetett háttérbe szorítani. Robert Elswitt csodálatos, nem mellesleg Oscar-díjat érdemlő képei kiáltottak az aláfestő zenéért. A látvány ridegségéhez természetesen szükségeltetett a hangi kiesség is, ezt pedig a Radiohead egyik tagja, Jonny Greenwood volt hivatott előállítani. A filmhez írt kompozíciójának megítélése elég vegyes volt, a géniuszi jelző éppúgy elhangzott, mint az ócska másolat vagy az értékelhetetlen hulladék. A felemás vélemény oka az volt, hogy a progresszív rockzenész Greenwood gyötrelmes hallgatnivalót álmodott a "Vérző olaj"-hoz, amit hallgatni nehéz, de a filmhez messzemenőkig illett. Azonban a stílus csak az egyik tényező, az csak egyik összetevője a muzsikának a sok közül, csupán egy irány. A dallam, a kidolgozás, a hangszerelés, a zenei ötletek, a hangzás, az egyediség, a muzikális fantázia úgyszintén fontos alkotóelemei egy zeneműnek. Ez utóbbiak azonban igen szerények a "Vérző olaj" score-jában. Mivel furcsa mód rengetegen felfigyeltek a zenére és dicsérték agyba-főbe, így sok helyen olvashattam pozitív köntösben azt is, hogy Greenwood kompozíciója kakofón, ami persze nem igaz, hiszen egy tétel kivételével nem az. Mert mit is jelent ez a kifejezés a zene világában? A válasz nagyjából: mindenféle harmóniát nélkülöző, dallam nélküli disszonáns mű. Nos, ez Greenwood muzsikája esetében egy, azaz egy darab tétel ("Henry Plainview") esetében áll fenn, de még ebben is előbukkan egy ismétlődő kesergő vonósszólam, tehát még ez se teljesen kakofón, ráadásul hallgatni sem olyan kellemetlen, mint például a műfaj legnagyobbját, Krzysztof Pendereckit. Mivel a félórás score mellé rengeteg más komponista (Arvo Part, Brahms) műve is bekerült a filmbe, sőt Greenwood több korábbi nagyzenekari alkotása (például a "Smear") is helyet kapott benne, ezért Oscar-jelölt sem lehetett, ami lássuk be, nem is nagy probléma.

A hosszú snittekhez nagyon jól illettek a modern komolyzenei hangulatot árasztó tételek, a film alatt tökéletesen működik is a zene. Az "Open Spaces" nyitja az albumot, ami az egyik legjobb pontja is egyben a műnek. Karakteres felütés ez, a vonósok egyfajta félelemkeltő siratóként reagálnak egymásra. Mivel egyszerű tételről van szó, ezért itt még nem tűnik fel a score legnagyobb hibája, vagyis az amatőrség, merthogy itt ezzel állunk szemben. Ez a zene egy amatőr, avantgárd szimfonikus muzsika. Jól példázza ezt a "Future Markets", melynek lüktető vonósai és a húrok pengetése, noha a tudatosság látszatát keltik, inkább írhatók a szerényebb zenei képzettség számlájára, pontosabban a nagyzenekarral bánni nem tudásra, ugyanis Greenwood zenei képességei amúgy megkérdőjelezhetetlenek. Amikor ugyanis kamarazenét hallunk, az teljesen rendben van, mint például a valóban szép és jól megkonstruált "Prospectors Arrive" vagy az "Oil". Utóbbi hegedűszólamai több helyen is igen megkapóak, csakúgy mint az "HW/Hope of New Fields"-ben hallható momentumok. "A Proven Lands" szintén a nagyzenekar kezelésének hiányosságait mutatja, pattogó vonóshangok helyettesítik mindazt, amihez több hangszer szükségeltetett volna, viszont a szerző itt legalább zeneileg fantáziadúsat alkotott. A "Prospectors Quartet" is jó pillanat, erőteljesen komolyzenei hatású tétel, melyet egy vonósnégyes tolmácsol.
Greenwood művét a helyén kell kezelni, vagyis nem szabad abba a hibába esni, hogy unikálisnak tekintjük, mert nem az. Modernnek tűnő komolyzenei jegyei vannak, néhol azért, mert a szerző erre törekedett, de néhol csak azért "különleges", mert a komponistától csak ennyire futotta. Dicsérhető pillanatai mellett, számtalan amatőr megoldást is hallhatunk benne, aki pedig ezeket a nem szándékos momentumokat értékeli nagyra, annak csak azt tudom ajánlani, hogy gyarapítsa zenei ismereteit. Tény ugyanakkor az is, hogy szánt szándékkal lett a score is ennyire nyugtalanító, és nem véletlen az sem, hogy jól igazodik ahhoz a rengeteg régi kompozícióhoz, amit a filmben felhasználtak. Azonban mindezt Greenwood érdemeként elkönyvelni óriási tévedés.

Ezen sorokkal jeleznék azon filmekkel kapcsolatban publikálóknak, akik mielőtt oly ritkán egy filmnek a zenéjét górcső alá veszik, talán érdemes lenne azt önállóan is meghallgatniuk. Ebben az esetben ugyanis elképzelhető, hogy nem születik majd annyi megmosolyogtató iromány, mint amennyi Jonny Greenwood szerzeménye kapcsán íródott. Hiszen ebben a score-ban inspiráló erőként rengeteg zenemű lett felhasználva, sokan pedig pont ezeket dicsérgették halomra, és mások alkotásai miatt emelték piedesztálra Greenwoodot. Olyan ez, mintha egy képzőművészeti tárlaton Monet, Van Gogh és El Greco képei mellett kiállítanának egy elefánt által festett mázolmányt is, a kiállítást pedig csak azzal reklámoznák, hogy egy elefánt festménye is megtalálható benne. A felületesen tájékozódó látogatóban pedig csak az maradna meg, hogy ez a tárlat egy állat képeit tartalmazza, majd egy Van Gogh-képnél megjegyezné, hogy milyen jó festő is ez az ormányos. Bármennyire is túlzó ez az eshetőség, a "Vérző olaj" esetében sajnos megtörtént, csak a képek helyett zenével.