Amikor az ex-Monty Pythonos Terry Gilliam kamerát ragad, és mesélni kezd, felkészülhetünk arra, hogy egy kicsit más történettel találkozunk. Nem a hagyományos mesével. A szarkasztikus, frivol humor angol hatos fogatának egyetlen amerikai születésű tagja a csoport BBC-tévésorozatában elsősorban a meghökkentő animációkért felelt (a Monty Python filmjeiben is: Gyalog galopp, Brian élete, Monty Python: Az élet értelme). Mondhatni, már akkor (az 1970-es években) beszéltek a képei, amik szerint Gilliamet a szürreális, a valószerűtlen, a bizarr, az abszurd vonzza. Sajátos fantáziavilágát teljes egészében először a Brazil című filmben mutatta meg 1985-ben, amivel (a társaság feloszlása után) önálló rendezői pályára lépett.
Meseértelmezése egyedi és eredeti. Rögvest az elején, 1988-ban a világirodalom egyik legmeghökkentőbb műfaji alapművét választotta, August Gottfried Bürger klasszikusát (Münchausen báró kalandjai, itt tűnt fel Sarah Polley), ami mintegy a mese határait feszegette, ezt követette az őrület (és a tudatmódosító-szerek) átitatta szerelmes dráma, A halászkirály legendája (1991), ahol az eredeti mítosz pusztán szimbólum és párhuzam. Valóság és fantázia: két külön világ, amely olykor érintkezik, ha arra alkalmas és érdemes alanyok - akarva vagy akaratlanul - áthágják a határaikat. És ezeket követte a Grimm (2005), amely úgy a németajkú etnográfus testvérpár ?életrajzi? filmje, hogy nem az, a Gilliam-filmből legalábbis kiderült, hogy amit a fiúk mesékként leírtak, nem kitalációk (a mi szemünkkel: persze, hogy azok), hanem nagyon is valóságosak. Azaz, itt a két világ összekuszálódik, a bonyodalom forrása éppen ez.
Gilliam filmjeiben a bizarr fantáziák elevenednek meg, és kerülnek konfrontációba a való világunkkal - nem egyszer a téboly és/vagy a kábítószerek katalizátor hatását használva (12 majom, 1995, Félelem s reszketés Las Vegasban, 1998 -, és akármilyen ijesztőek, az alkotójuk szerint jobbak - élhetőbbek -, mint az a sivár (és éppen úgy ijesztő) környezet, amiben élünk.
Ezúttal egy kilencéves kislány, Jeliza-Rose (Jodelle Ferland) a főhőse, de ? a rendező-forgatókönyvíró "szokása szerint" - korántsem mese a Tideland. Gilliam ahhoz rokonítja filmjét, mintha az Alice Csodaországban és a Psycho találkozna. A valóság és a fantáziavilág kettőssége itt is tetten érhető: a drogos szülők gyermeke - miután anyja túladagolásban meghal, és apjával (Jeff Bridges) a nagyi kihalt texasi préri-közepi lepukkant vityillójába költözik - a babáival beszélget. Amiknek nincsen fejük... Vagy: testük. Ujjaira húzva azokat, "játszik". És napközben heroint forral kanálban a papának, leveri a hamut az elbóbiskolt felmenő égő cigarettájáról stb. Jeliza-Rose megismerkedik a szomszédokkal, a félszemű - és fő gonosznak képzelt - Dell-lel (Janet McTeer) és retardált öccsével, Dickensszel (Brendan Fletcher), apja aranylövését követően a kislány számára csupán képzeletének ezek a félig valós, illetve teljességgel kitalált szellemlényei maradnak támaszul, avagy végzet gyanánt.
Gilliam a sajnálatosan meghiúsult Don Quijote-filmje okozta trauma (amibe majdnem belebetegedett) után/mellett a Grimmel és a Tidelanddel hajtott végre önmagán gyógyító kúrát. Mondhatni: szerencsénkre a munkába menekült. (Az Aki megölte Don Quijotét munkacímű drámáról szomorú mementóként csak egy La Mancha elveszett lovagja (2002) című werkfilm készült el, többek között a játékfilmben játszók, Johnny Depp, - most már - felesége, Vanessa Paradise és Jean Rochefort nyilatkozataival.)
A Mitch Cullin kultikus írása alapján forgatott Tideland sötét tónusú mozi, aminek hívószavai közé olyanok tartoznak, mint a gyermeki ártatlanság, érzéketlen szülők, harc a túlélésért - és a szeretetvágy. A fantázia és a hétköznapok keveredésének bizarr opusa Gilliam mozija - bár mutathatók párhuzamok, nem egészen úgy működik, mint Guillermo del Toro A Faun labirintusa című filmje -, csakis erős idegzetű és lelkületű nézőknek ajánlható.
