A hiteles, reális expozíció illúziója

Az életrajzából következtethetően jobbára csupa üveg, légkondicionált high-tech laborokba és irodaházakba szocializált, eddig elsősorban művészetekkel, matematikával, szórakoztató számítástechnikával és hasonlókkal foglalkozó, torontói születésű Daniel Barber meglepően éles és hiteles képet ad ebben az első játékfilmjében a londoni külvárosok panelrengetegét behálózó bűnről. A film brutális első snittje is ezt a kíméletlen alaphangot üti meg: egy fiatalokból álló lakótelepi ganget látunk egy mobiltelefonon felvett jelenetben. Beavatási szertartást mutat a szemcsés kép, bongot nyomnak egy srác szájába, szív, benntart, még benntart és fújhatod. A keresztbe álló szemű srác kezébe aztán egy pisztolyt nyomnak: Most már közénk tartozol! – üvöltözik röhögve. Aztán robogón száguldunk és teljesen betépve össze-vissza lövöldözünk a pisztollyal. Gyerekkocsiját toló nő jön szembe, rá is lövünk, poénból, aztán fejvesztve menekülünk, amikor rájövünk, hogy eltaláltuk. Fékcsikorgás, csattanás és már csak az üvegcserepekkel borított betonutat látjuk, meg egy teherautó óriási abroncsait... Barber aztán az egész filmben végiggörgeti ezt a kíméletlen, naturalisztikus hangnemet, már nem egy mobiltelefon remegő képén, hanem amolyan dokumentaristán kézi kamerásan. Amit mutat, az a pokol egyik alsó bugyra. A panel a gazdag Angliában is panel, csak rosszabb, mint nálunk, Békáson, például. De még a hírhedt Illatos úti lakótelepnél is randább, de főleg veszélyesebb. Fiatal drogosokból álló bandák tartják rettegésben a telepet, számukra nincs sem tétje, sem értéke az emberi életnek – nekik így is, úgy is végük van, elébb-utóbb. Kétségünk sincs afelől, hogy valóban akadnak Londonban ilyen kerületek, s abban ilyen bandák. Csak éppen Barber már szinte élvezettel tapicskol az őrült, agresszív drogos pokolban. Ilyen rohadt, mocskos szájú, cinikus és brutális, ráadásul a drog démonával fertőzött vadállatokat még nem láttunk filmvásznon, mint itt. A fogak látványosan rothadnak, a körmök gyulladtak és mocskosak, itt mindenkin több a fekély, mint egy átlagos zombifilm címszereplőin. A mi nemzeti drogstratégiánk kiagyalói nyugodtan dörzsölhetik kezüket: kéretlenül kaptak Angliából egy céljaiknak tökéletesen megfelelő propagandafilmet.

A másik oldal

[img id=268787 instance=1 align=left img]Az őrjöngő, drogos ganggel szembe a hazát becsülettel szolgált, hajdani tengerészgyalogost állítja, aki, miután gyermeke és felesége is meghalt, már csak egyet akar: meginni a sörét a sarki krimóban és játszani egy parti sakkot az öreg haverral. Amikor azonban a haver rendet akar tenni a gang körében, amit azok zokon vesznek és kíméletlenül meg is torolnak, az öreg harcos bedurvul és rendet tesz, mint annak idején Bronson Karcsi bácsi, egy másik hasonló filmben. Minden túlfűtött igazságérzettel rendelkező férfi ilyenkor az asztalra csap (vigyázat, a moziban nincs asztal!) és azt mondja, igaza van! A rendőrség gyámoltalan és tehetetlen kezüket hülye szabályok meg törvények kötik, akkor ki tegyen itt rendet, ha nem mi magunk?! AKRVRiSTeNiT!

Ki kardot fog...

Harry Brown (a mára tényleg veteránná vált Michael Caine alakítja sok könnyel, de remekül) igazi kisember, aki kisnyugdíjából tengeti szánalmas életét. Barber elgondolásában ő is nagyon kis-ember és nagyon szánalmas is. Aztán persze, a sarkára áll. Indokolhatóak tettei, motivációi, mind az összes. Csak éppen alapvető etikai normákat rúg fel velük. Ő megteszi azt, amit Eastwood nem tett meg a Gran Torinóban, pedig ő aztán volt már igencsak mocskos Harry is. Ezzel nincs is baj (persze, van, de ezt majd mindjárt!), az igazi gikszer ott jön, amikor a film végén Barber boldogan játszóterező gyermekeket mutat, meg hogy egy darab kapucnis suhancot sem látni sehol. Tán még virág is nő a szürke betondzsungelben... Na, ez hazugság és demagógia. Nincs olyan erkölcsi szentencia, amely azt sugallhatná, hogy aki bármilyen igaz(nak tűnő) ügy érdekében kardot fog, az nem fog meghalni egy másik kard által, hanem győzedelmesen elvonulhat! És nem azért, mert a bűn legyőzhetetlen, hanem azért, mert akkor ő maga is besározódna, olyanná válna, mit az a szörnyűség, ami ellen harcolt. Ezt ismerte fel Eastwood, és ezt nem Barber. A Harry Brown című film így egy eléggé rendhagyó, de alapvetően mégis B-kategóriás bosszúfilm, elképesztően brutális vérfürdővel és durva szövegekkel, valamint meglehetősen egyoldalúan, síkban és sematikusan ábrázolt szituációkkal. Talán, ha Barber nem igazságot akart volna osztani, hanem a valóságot minden oldaláról megmutatni, akkor talán... De nem.

Kinek ajánljuk?
- Aki szerint minden rohadék húszabálót fel kéne négyelni, majd ledarálni egy húsdarálón.
- Aki szerint minden drogost és minden hajléktalant börtönbe kéne csukni, ha lehet, örökre.
- Akinek arra áll fel, ha odacsaphat.

Kinek nem?
- Aki szerint nem minden fehér és fekete, mégha annak is látszik.
- Aki szerint minden okkal történik, és az okot kell kezelni/megszüntetni, ha az okozat zavaró.
- Aki most inkább valami romantikus, rózsaszín és illatos filmre vágyik... vagy netán a valódi igazságra.

5/10