Amikor Hollywoodban ókori mítoszokhoz nyúlnak, annak mindig zavaros összevisszaság lesz a vége. Óriási szerencse, hogy az ógörögök már nem képesek netszerte fikázni a filmet - ha mondjuk Tolkien mitológiáját erőszakolná meg ilyen módon valamelyik elvetemült rendező, mondjuk a Szilmarilokból készült filmmel, egészen biztosan leszednék róla a keresztvizet is a rajongók.
Így viszont nincs kockázata a dolognak, simán lehet olyan fantasy filmet forgatni, amelyikben jól hangzó olümposzi neveket viselnek a főszereplők, és olyan szörnyek az ellenségek, amikről hallomásból már hallottunk történelem- vagy éppen irodalomórán. Ha nem éppen ezt a tételt húzza valaki az érettségin, soha nem fog senkinek sem feltűnni, hogy nem kicsit átvariálták a mai társadalmi, filozófiai és dramaturgiai igényeknek megfelelően a dolgokat. Így szerepelhet egy görögökről szóló történetben a Kraken (magyarul szimplán Krák), ami inkább az északi népek legendáiban szerepel - Andromédát a Cetnek (más verzió szerint a Leviathánnak) akarták feláldozni.
De nincs értelme sorra venni a mitológiai ferdítéseket - egyrészt azért, mert nagyon hosszas lenne a felsorolásuk. Másrészt pedig azért, mert nem is ez a lényeg. Ha a népszerű Karib-tengereken játszódó kalózos sorozatnál el tudtunk tekinteni attól, hogy fennakadjunk azon, nem éppen történelmi hűséggel ábrázolja a tengeri rablókat, és el tudtuk fogadni annak, ami, azaz egy feketekendős, koponyás-lábszárcsontos, kalózos kalandfilmnek, akkor A titánok harcát is el kellene tudni fogadnunk egy fantasy-kalandfilmnek.
És annak végeredményben nem is rossz. Persze, logikátlan, közhelyes, meg nem egy elgondolkodtatóan bonyolult fajta - de azért van egy íve, izgalmas és hihetetlenül látványos. A történet, ha faékegyszerű is, de összefüggő és kerek - ezt a látványosságra koncentráló blockbusterek nem mindegyike mondhatja el magáról. A szereplők nem teljesen egysíkúak, és ha nem is klisémentesek, de legalább lehet szurkolni nekik. Még Perszeusz kommandóscsapatának tagjait is igyekeztek egyéni vonásokkal ellátni - nem az alkotók hibája, hogy nem sikerült, inkább arról van szó, hogy a fránya egyenruha-páncélban megkülönböztethetetlenek az emberek. Ralph Fiennes Hádész szerepében viszont nagyon jó figurát hívott életre, és végülis a főhősünket, Perszeuszt is sikerült közel hozni a nézőkhöz. A félig isten, félig ember "félvér" alakja ugyan a szokásos megváltó, aki is csak lassan ébred rá különleges mivoltára, de az a dilemma, hogy isteni származása ellenére minden erejével, emberként küzd az istenek ellen, érdekessé és szimpatikussá teszi.
Sőt, még egy kis mondanivalót - vagy annak a látszatát - is sikerült belecsempészni ezáltal: arról, hogy milyen voltaképpen az emberiség, meg a faji ellentétekről és elnyomásról. Persze, nem elgondolkodtatni akar A titánok harca, szóval épp csak azt akarja elérni, hogy ne lehessen rámondani, hogy nagy költségvetésű lufi.
És ezt sikerül is elérni: csak azt tudom rá mondani, hogy ez egy egészen szórakoztató nagy költségvetésű lufi. Két tényező van, ami viszont csak a költségeket ugyan növelte, de nem szórakoztatóbbá tette, inkább bosszantóbbá. Az egyik a szinkron - ennek minőségét akár már meg is szokhattuk. Ami viszont meglepő, az a gagyi 3D. Több hónapot késtek a bemutatóval, mert utólag 3D-sítették, de az eredményt látva egyáltalán nem érte meg. Nagyon látványos és szép a film - csak éppen nem háromdimenziós. Érzékelteti ugyan egy kicsit, hogy mi van előrébb, mi hátrébb - de hát ilyen szinten érzékeltetni a szimpla 2D-s moziban is lehet. Az az érzés viszont, hogy kinyúlik a vászonból a kép, egyáltalán nincs meg - ezt 3D-nek nevezni egyszerű reklámfogás, a felárat pedig egyáltalán nem éri meg. Akit érdekelnek a nem túl csavaros, intelligens kalandfilmek, az nyugodtan nézze meg, nem fog csalódni - de háromdimenziós élményt senki ne várjon tőle.
