Néha azért kiderül... Jön Amerikából ezerrel ez a szórakoztatóiparnak nevezett izé, és már kezdünk mi is teljesen belefeledkezni; volt-e, avagy nem jóléti rendszerváltás, meg mifene. A tévéink egyre nagyobbak, az autóink egyre nagyobbak, egyre többet költünk ruhákra, kozmetikai szerekre. És egyre kevesebbet kultúrára, könyvekre, színházjegyekre. Nézzük a mozit: fú, de jó ez a Brad Pitt, meg a Julia Roberts, meg a többi milliódolláros sztár, akiknek csillogó világától már nem látjuk a valódi értékeket, egyáltalában nem látunk semmit sem. Aztán néha belefutunk egy ilyen filmbe, mint a Tizenhárom...
És kiderül, mennyire nem tudunk semmit, mennyire nem látunk. Tizenhárom éves lányokról van szó e filmben. Azokról a bakfisokról, akik számára a Brittney Spears vagy a Christina Aguillera az Isten(nő), és mondjuk a pár éve feloszlott Spice Girls lányai már élemedett korú szipirtyók. Látjuk, halljuk idétlen vihogásuk, de legyintünk csak, hiszen ártatlan lánykáknak tarjuk őket, milyen aranyosak, nem hasonlíthatjuk őket azokhoz a narkós utcagyerekekhez, akik telepingálják házaink falát. Pedig oda kellene figyelnünk arra, hogy a bimbózó nőiesség és a cserfes nagyszájúság mögött komoly dolgok is húzódhatnak.
Amerikában girl culture-nak nevezik ezt a viszonylag új keletű jelenséget, amikor a kedves, okos kislány egyszercsak elkezd hirtelen megváltozni. Mindennap új ruha kell neki, egyszer csak extrém frizurában állít haza, a túl rövid pólók alól elkezdenek feltűnni a jól látható, de az intim részeken is a testékszerek, tetoválások. A hajdani kedves hang, ha egyáltalán még megszólal, dühös, agresszív tónusú. Titkolózások, hazugságok. E kultúrkör zárt és titkos életébe nyerhetünk bepillantást a filmtörténetben talán először. A híres Sundance Film Fesztiválon, amely az egyik legnagyobb az ún. független filmek tárgykörében, rendezői díjat nyert Catherine Hardwicke filmje, a Tizenhárom, amely kíméletlen őszinteséggel mutatja be egy tizenhárom éves kamaszlány teljes testi és lelki szétcsúszását. A film hitelére maga a történet írója a garancia: Nikki Reed 15(!) éves korában írta meg két évvel azelőtti történetét, amelyet aztán megosztott az akkortájt még jelmeztervezőként dolgozó Hardwicke-kal, hogy aztán rendezői debütálásában el is játssza saját történetében az egyik fontos mellékszerepet (Evie).
Tracy (Evan Rachel Wood) okos, jól tanuló 13 éves lány. Egyszercsak azonban minden megváltozik körülötte. Pedig csak a kamaszkor törvényszerűségeinek próbál megfelelni, fiúkkal megismerkedni, új barátnőket szerezni, de egyben kitűnni a tömegből, önálló, szuverén egyéniségnek lenni. Az iskola legmenőbb csaja, Evie megmutatja neki az arrafelé vezető utat... Ezt azonban Tracy anyja, Melanie (Holly Hunter) már nem tudja jó szemmel nézni.
Evie útját nem is lehet jó szemmel nézni, hiszen a Tracyn bekövetkező változások komoly aggodalomra adhatnak okot. Koros étvágytalanság, a család rossz anyagi helyzete ellenére rengeteg méregdrága új ruha, és az ágy alá rejtett kábítószerről, valamint az öngyilkossági kísérletekről az egyébként igyekvő, de kissé zavaros személyiségű anya mit sem sejt. Evie vezetésével Tracy tizenhárom évesen egyre mélyebbre kerül a drogok, a piti bűnök, a korántsem ártatlan szexuális játszadozások világában.
Catherine Hardwicke kezdetben egy laza kis tinivígjátékot akart rendezni debütálásként, ezért kereste meg Nikki Reedet. Ahogy azonban felsejlett előtte Nikki igaz, ám sötét története, minden megváltozott. A kézikamera zaklatott mozgásával expresszívvé filmezett, dokumentarista hatású filmje döbbenetes látlelet egy kevéssé ismert szubkultúráról, az önmagukat alakító tinédzserszereplők hitele nem kérdéses, a két lány, Nikki Reed és Evan Rachel Wood alakítása zseniális. Holly Hunter az anya szerepben pedig hozzájuk méltó, hollywoodi allűröktől mentes alakítást nyújt ebben a megrázó erejű filmben.
