Adam Sandler legújabb filmje nem olyan rossz, mint amilyennek elsőre tűnik. Legalábbis jobb, mintha rosszabb lenne.
Adam Sandler. Egy név, melynek hallatán az emberek nagy részéből megfáradt sóhaj tör fel: „Itt az újabb szög a hanyatló kultúra koporsójába”. Sajnos Sandler erősen rászolgált a negatív hírnévre, amit nem csak a nézők, hanem a kritikusok körében is őriz: húsz Arany Málna jelöléséből hatot sikerült is díjra váltania. Kiismerhetetlen figura ez a Sandler. Karrierjét leginkább a végtelenül ostoba, altesti poénokra épülő, komédiának nagyon nehezen nevezhető tákolmányok alkotják (Kavarás; Nagyfiúk 1,2; Jack és Jill; Tök állat), néha azonban előáll egy-két olyan vígjátékkal, melyek élvezhetőek, és tartalmaznak eredeti ötleteket. Nagyon jó példa erre Az 50 első randi, amiben természetesen voltak bugyuta részek, de összességében egy ötletes, humoros és szerethető mozi volt, amiben nagy szerepe volt Drew Barrymore-nak is (a második együttműködés csúfos kudarccal végződött, melynek címe Kavarás).
Hihetetlennek hangzik, de Sandlernek van két olyan alakítása, amely bizonyítja, hogy sokkal több tehetség szorult belé, mint amennyit megmutat. Paul Thomas Anderson 2002-ben megtette a Kótyagos szerelem főszereplőjének, ami a rendező egyéb filmjeihez képest visszalépés, azonban Sandler megmutatta, hogy nagyobb súlyú filmeket is elbír. Legjobb alakítását azonban a 2007-es Üres városban nyújtotta, ahol egy végtelenül sebezhető, labilis idegállapotú férfi bőrébe bújt, aki képtelen feldolgozni családja elvesztését. A film úgy képes bemutatni a WTC elleni támadás utóhatását, hogy egy pillanatra sem válik érzelgőssé, nagyrészt Sandler alakításának köszönhetően.
A jópofa alapötlet és az illusztris színészgárda miatt reménykedtem benne, hogy egy Felforgatókönyvhöz hasonló meglepetést fog szolgáltatni A cipőbűvölő, azonban a játékidő felénél világossá vált, hogy a várva-várt csoda elmarad. Max élete nem mondható túlságos izgalmasnak: suszterként keresi a kenyerét az apjától örökölt boltban, aki évekkel ezelőtt elhagyta őket. Jelenleg édesanyjával él, és úgy tűnik, semmi nem tudja kimozdítani tespedtségéből. Egyik nap rájön, hogyha a pincében porosodó varrógéppel javítja meg a cipőket, akkor a lábbeli viselésének idejére átváltozik a tulajdonossá. Miután rengeteg ember cipőjében járt (szó szerint és átvitt értelemben is) rájön, hogy (May néni bölcs szavaival élve) „a nagy hatalom, nagy felelősséggel jár”, és elkezdi a város jobbá tételére használni a varrógépet.
Nagyon furcsa keverék A cipőbűvölő, ugyanis egyszerre tartalmaz vígjátéki, drámai és gengszterfilmes elemeket, amit még nyakon öntenek egy felületes szociográfiai tanulmánnyal. Nem csak az a baj, hogy ez a műfaji kavalkád nem képes koherens egésszé összeállni, hanem az, hogy az egyes elemek külön-külön sem működőképesek. A családi dráma felszínes és összecsapott, a gengszter szál néha humorosra van véve, néha pedig igencsak véres, amit elég nehéz összeegyeztetni, a New York-i East Side lakhatási problémáinak bemutatása pedig túlzottan szájbarágós és sablonos.
Szerencsére a film nem a Sandlertől megszokott „kaki, pisi, kuki” poénokra épül, azonban ez sem szolgáltat túl sok vigaszt, ugyanis alig akad olyan jelenet, amin nevetni lehetne. A játékidő első felében találunk egy-két megmosolyogtató szcénát, leginkább akkor, amikor Max (Bruce-hoz hasonlóan a Minden6óban) új „képességeit” próbálgatja, azonban szívből jövő kacaj egyszer sem tört ki belőlem.
Örök rejtély marad számomra, hogy ez az ember hogyan képes olyan színészeket rávenni filmjei mellékszerepeire, mint Al Pacino (Jack és Jill), Jack Nicholson (Ki nevel a végén?) vagy Christopher Walken (Távkapcs). Ezt az illusztris sort most Dustin Hoffmannal és Steve Buscemivel bővítette, akik tökéletesen illeszkednek ebbe a se nem vicces, se nem izgalmas filmbe: tehetségükhöz és presztízsükhöz képest is alul teljesítenek. A Kingsman – A titkos szolgálat a szabók dicshimnuszát énekelte meg és celluloidba foglalta a nevüket. Nem lepődnék meg, ha a cipészek szakszervezete ezen film után sztrájkba kezdene a betiltást sürgetve.
