Az biztosan jó, hogy a félkegyelműt ezúttal idiótának mondják. Nemcsak azért, mert Dosztojevszkij regényének végül is ez a címe, hanem azért is, mert a bevett címben rejtőző régies íz - szép ugyan, mégis - fölös eufemizmus. Miskin idióta - és kész.
A Katona József Színház előadása legelőször is pokolian precíz. Minden alakítás, minden jelenet aprólékosan végiggondolt és a nüanszokig kidolgozott; a képek, a világítás, a zene, de még a tonettszékek látszólagos rendetlensége is lenyűgözően fegyelmezett rendről tudósít. Ez Máté Gábor rendező műve.
Ungár Júlia és Tiwald György eltéríti a szöveget a magyar színpadokon megszokott, ám tán már porosnak ható Tovsztogonov-féle adaptációtól; viszont pontosan tudhatni, hogy ha az elején Lebegyev szerepében Bezerédi Zoltán, Ivolgin tábornokéban pedig Haumann Péter lép a színre, akkor ez a szereposztási tény alaposan ki lesz használva. Ki lesz.
Tanárosan - professzorosan - tiszta a szerkezet, az oda-vissza utalás a motívumokban is. Miskin már a legelső jelenetben, a vonaton az akkor még ismeretlen Rogozsin vállára hajtja a fejét: innen lehet eredeztetni a két ember sorsának egymásba fonódását. És alig valamivel később, amikor a Jepancsin-házban Miskin Nasztaszja Filippovna fényképét a kezében tartva annyit mond, "csodálatosan szép", majd később hozzáteszi, "csak azt nem tudom, jó-e" - voltaképpen már minden elhangzott, ami Dosztojevszkij regényében és a Katona előadásában igazán fontos. Jóság, szépség. Idiotizmus.
Bodnár Erika Jepancsina szerepében elmondja, hogy "én viszont jó vagyok" - válaszolva ezzel Miskin állítására: "én nem vagyok jó". Jepancsina és három lánya az előadás elején hófehér ruhában mintha egy Csehov-komédiából lépett volna ki - és csak aki tudja, mire, kire kell figyelni, az veszi észre Aglaja (Rezes Judit) érdes elkülönbözését Alekszandrától (Szamosi Zsófia) és Adelaidától (Szandtner Anna).
Az Ivolgin-házban, ahová Miskin albérlőként érkezik, jelenik meg először Nasztaszja Filippovna - és bár a belépő (ahogy a szolgának nézett Miskin karjába dobja a kabátját, aki persze pontosan tudja, ki ő) ki van találva, hatását mégis elnyomja Ivolgin erősen túlgesztikulált és túlartikulált konfabuláció-rohama. (Melyet überelni fog majd a második részben egy haumannos-hálóinges-homloksimogatós-moliére-es monológ.) Ezért aztán Nasztaszja Filippovnára csak az egyik kulcsjelenetben, a születésnapi estélyen lehet igazán odafigyelni.
Fullajtár Andrea az eszével tudja, milyen ez az asszony - azzal is játssza el. A katalizátor, a "dupla" tükör, a rejtélyes végzet, az enigma, a megtestesült... micsoda is? Rogozsin számára az erotikus szenvedély, Miskinnek az elementáris szánalom forrása? Bármi is: a voltaképpen aljas, mégis annyira érthető házassági komédia, amelyet Nasztaszja játszik Miskinnel ezen az estén, az előadás egyik legszebb jelenete.
Egy másik legszebb jelenet Rogozsin és Miskin kettőse; az első, Rogozsin lakásán. Amikor - szöveg szerint legalábbis - ismét elhangzik minden, ami kulcsként szolgálhat a rejtélyhez. "Én szánalommal szeretem őt", mondja Miskin; "a te szánalmad erősebb az én szerelmemnél", feleli Rogozsin.
Fekete Ernő Miskin-alakítását - nem a figura, hanem a színház, illetve színjátszás felől - leginkább az epilepsziás rohamból érthetni meg. Az ilyesmi kényes ügy a színpadon: ha orvosilag korrekt, színházilag majdnem hatástalan. Itt föltétlenül pontos - viszont intenzív teatralitás öleli körül: egy szerencsétlen oszlop (amin, aki teheti, mindig eggyel többször pördül meg), éles fénypászmák és a dermedt többiek meg a segítőkész Rogozsin. Fekete Miskinje alapos munka: a kissé előredőlt test, lehajtott fej, a készséges figyelés gesztusai beleépülnek a figurába. Hozzá képest kevesebb színből áll Nagy Ervin Rogozsinja, és nemcsak azért, mert a színész alakításából hiányzik a halkabb regiszter (bár a legvégén, mintegy rámutatva e hiány fájdalmas voltára, megjelenik egy új hang: a nyüszítő fájdalomé), hanem mert a (sorsnak? végzetnek? Nasztaszjának?) kiszolgáltatottság indulata is egyszínű. De Rogozsin mint Miskin antitézise - jó.
Olvastam valahol, hogy Fullajtár Andrea Nasztaszjája nem eléggé rejtélyes - én nem így gondolom: sűrű és szeszélyesnek látszó váltásaival nem határozatlan fruskát, hanem egy titokzatos, a saját démonaival viaskodó asszonyt játszik, aki leginkább kétségbeesésből cikázik a két (és több) férfi közt. Nem tudom, mi a titka, de hogy Fullajtár eljátszik egy titkot, azt látom.
Van egy Andrzej Wajda-féle adaptációja ennek a regénynek (magyar színpadokon többször is viselte a megtévesztő Bűnhődés címet), melyben a történet a holtan fekvő Nasztaszja mellett gyászoló Miskin és Rogozsin elbeszéléséből kerekedik ki, mintegy visszafelé. Annak a svungja, a végpont felől meghatározott lendülete, az bizony hiányzik a Katona előadásából, de nem épp azért, mert itt más a szerkezet. Hanem mert valahányszor nélkülözni vagyunk kénytelenek a három főhőst, mindannyiszor - de főleg a második részben - túlburjánzik néhány egyéb figura és szál, illetve alakítás (az Ivolginé és a Lebegyevé). És hiába van a helyén például a Mészáros Béla játszotta Ippolit, ha a történet dramaturgiai "úthengerének" éppúgy nem tud alkatrésze lenni, mint a Miskint egy más oldalról jellemző Aglaja-féle szerelemféleség vagy a Kocsis Gergely által játszott ifjabb Ivolgin Nasztaszja életében.
Zeke Edit díszlete - a globális és zegzugos lepusztultság - sok mindenre jó, de semmihez sem kell igazán. Füzér Anni jelmezei szépek, Horváth Károly zenéje és az énekes-mesélés szintén. A Katona társulata pedig jó, munkájuk nyomán - a műsorfüzetben is idézett Pilinszkyvel szólva - "ragyog, ragyog a lepketábor".
