Még megjelenése előtt betiltották a Szovjetunióban az 1960-ban befejezett könyvet – és akkor azt mondták, kétszáz évig nem adható ki. A KGB »letartóztatta« a kéziratot.
[img id=458889 instance=1 align=left img]Habár külföldön már 1980-ban, s 1989-ben a Szovjetunióban is megjelent, hazánkba jócskán megkésve érkezett. Nagy kár, hogy így történt. Nemzedékek kaptak volna lehetőséget a tisztábban látásra, ha kellő időben, korábban olvashatják Vaszilij Grosszman könyvét. Ám örüljünk, hogy az Élet és sors most itt van, hogy az Európa Kiadó jóvoltából végre ideért.
2012 novemberében négy nagyon jó nevű előadó fémjelzett egy programot az ELTE bölcsészkarának rendezésében. „Az orosz irodalom és kultúra Kelet és Nyugat vonzásában” című program előadói között volt az irodalomtörténész Hetényi Zsuzsa, a történész Sz. Bíró Zoltán, György Péter esztéta és Laurent Stern filozófus. Az Irodalomtudományi Doktori Iskola Grosszman regényének publikálása kapcsán foglalkozott a témával.
A borítón a 20. század alapművének titulálják, második „Háború és béké”-nek, nem véletlenül. Hetényi Zsuzsa pontosan fogalmaz, amikor gigászinak nevezi – a tabló, amely ezernél több oldalon kirajzolódik előttünk, hatalmas; impozáns történelmi freskó. Vagy még inkább nagy látószögű objektívvel készült panorámakép a második világháborúról, a szembenálló totalitárius rendszerek természetrajzáról – és persze ott vannak rajta az egyedi emberi sorsok miniatúrái.
Történelmi szemszögből, haditudósítói pontossággal ad éles, közeli képet a háború legfontosabb csatájáról, a sztálingrádiról, az áttörésről. Filozófiai értelemben a sztálini és hitleri diktatúrák egymásra rímelő tükörrendszerét vizsgálja, és benne az embert, a maga életével, amely egyszerre gyötrelmes, felemelő, szánni- és hiábavaló, ugyanakkor mégis győzedelmes.
Elmélkedik a szabadságról, az élet értelméről, a megalkuvásokról, a kivételes helyzetek lealacsonyító és felmagasztosító erejéről. Hitről, meggyőződésről, kötődésről és árulásról, a zsidó létről. Kommunistákról és hitleristákról. S minthogy igazi nagyepikai alkotás, mindeközben kibontakozik benne egy család élete – számos mellékszállal gazdagítva, az emberi sorsok közül a halálba menőkre, szenvedőkre, túlélő vesztesekre fókuszálva.
A könyvben jószerivel nincsenek a hagyományos boldogságképletekre rímelő életek. Szereplői felbolydult világban élnek. Mindig, mindenki sorsa összefügg a társadalommal, a külső körülményekkel, mégis sokszor erőt adóan boldogítónak érzünk egy-egy tragikus szeretetpéldát, legyen az szerelem, gyerek–szülő kapcsolat, bajtársi kötődés – vagy csupán szolidaritás.
[img id=459407 instance=1 align=left img]A regény olvasása közben (ami egyáltalán nem könnyű: fizikai értelemben véve sem – mivelhogy tartani is nehéz –, s átvitt értelemben sem, mert némelyik része erősen megviseli az ember lelkét) sokszor adódott a párhuzam a Háború és békével.
Ezt a hasonlóságot a szerző vállalja. Ám emlékeimben a tolsztoji totális világ, minden realizmusa ellenére, kissé romantikus hevületű és visszatekintő.
A Grosszman által ábrázolt időszak viszont már szinte semmi illúziót nem hordoz.
Gyötrelmei túlmutatnak az ilyesfajta ábrázolási lehetőségeken, szerző és története egyidejűsége nem ad lehetőséget a megszépítő távolításra. A nagyító túl pontos, a szépségek csak a természetben, és némely emberi magatartás nagyszerűségében mutatkozhatnak meg.
Annyiban azonban tökéletes a párhuzam, hogy az Élet és sors is totális mű. Immár nem a klasszikus Oroszországról, hanem éppen a totalitárius államhatalmat kiépített Oroszországról, a Szovjetunióról, melyben a nemzetiségek korántsem éltek olyan zökkenőmentesen egymás mellett, mint azt a kor győzelmi jelentéseit jelentő regények és dalok alapján képzelhetjük.
A későbbiekben előkerült adatok alapján sokkoló mindaz, ami az „egységbe forrt szabad köztársaságok” polgáraival történt például a háború utolsó időszakában, illetve utána. Az a hatalmas méretű, tizenhét népet sújtó kollektív megtorlás, amely óriási lökést adott a Szovjetunióban az etnikai, faji és vallási előítéletességnek – különös tekintettel a zsidó népcsoport szenvedéseire, amelynek szerzőnk is tagja. (Erről a témáról érdemes elolvasni néhány érdekes írást, példának okáért Gereben Ágnes 2008-ban, a Valóságban megjelent, A győzelem, amelyet elvesztettünk című tanulmányát.)
A második világháború földrengető viharában az író alapvető élménye, hogy „már nem kerek a világ, mint ifjúkorában volt”, sőt: inkább minden darabokra törött. Nem véletlen ez az érzés, hiszen a hatalmas regényfolyam előzményét egy olyan regény adja, melyet sajnálatos módon nem ismerek. Amaz még a szocialista realizmus korában és stílusában íródott, s ebben a stílusban kötelező jelleggel „egészek” voltak a dolgok. Az Élet és sors azonban már az ideából kiábrándult és a valósággal szembenéző, a szocialista realizmust elvető író műve.
Olvasása közben több kézenfekvő párhuzam is eszébe jut az embernek – különösen a lágerleírásoknál –, például Kertész Imre Sorstalansága. Mindkét író fantasztikus lelki nyugalmat, semmivel sem összehasonlítható sztoikus erőt fedez fel halálra szánt hőseiben, akik érthetetlen módon, a gázkamra küszöbén is képesek gondolatban szabaddá válni, és elfogadni a következő pillanatokat.
A halált választani és belenyugodni ebbe, mint sorsba, sokszor egyszerűbb, mint harcolni a vakon ránk törő ellen… De gondolhatunk a másik oldal képviselőire is: a szívükben kisemberek vágyait őrző, hóhérrá lett sokakra. Őket ugyanúgy levélként sodorta a sors-vihar, fújta a háború szele a sokszor tragikus vég felé.
[img id=458891 instance=1 align=left img]Akár a párhuzamokat, akár a rendkívül figyelemreméltó elméleti és filozófiai eszmefuttatásokat összegezném, s nem utolsósorban a hatalmi mechanizmusok jelenünkben is felismerhető, tükröződő képét, mint aha-élményeimet (számtalan kifejező idézettel alátámasztva), azt veszem észre, hogy mindezt megtalálom Hetényi Zsuzsa utószavában, valójában tanulmányában. Érdemes odaadó figyelemmel elolvasni. Az előbb írt összevetéseken és a legfontosabb pontok kiemelésén túl a könyv és a szerző élete és sorsa is megmutatkozik benne.
Visszatérve a regényfolyamhoz: micsoda erő rejlik a riasztó mennyiségű szövegben! Milyen szépséges leírások, logikailag feszes okfejtések, lényeget érintő filozofálások, mennyi beleérző képességgel megírt belső vívódás, mennyire pontos és kifejező képek. Sodró lendület, amely egyaránt érződik a sztálingrádi csata rajzában vagy a haláltáborok szikár életének karcos megrajzolásában.
Megmutatkozik a sztyeppe lélegző-lüktető képeiben, a személyes viszonyok ábrázolásában. És nem utolsósorban a „fortélyos félelem” változatos megjelenítésében. A helyzetekben, amikor a cselekvés és a döntés szabadságát gúzsba köti a totális uralmat megtestesítő államtól való rettegés.
Soproni András fordítása egyaránt nagyszerű a természeti vagy harci leírásokban, a filozófiai résznél, az emberi megnyilvánulásokat vagy éppen a tudományos gondolkodásmódot idézve; ízes, és olyan orosz, pontos és annyira emberi – mondanám, már-már lírai, ugyanakkor egyáltalán nem érzelgős.
A fülszövegből tudjuk meg, hogy olasz nyelvű megjelenésekor a milánói napilap, az Il Giorno így üdvözölte a regényt: „Az emberiesség és finomság, amellyel Grosszman háromszázötvenezer ember halálát rekonstruálja Sztálingrádnál, Tolsztojt idézi; a pátosz, ahogyan a szolidaritásról, a barátságról és a méltóságról értekezik, Dosztojevszkijt; a szelídség és érzékenység, amellyel az egyszerű életet magasztalja föl, Csehovot.”
Csak fájlalni tudom, hogy terjedelme és tartalmának töménysége okán sokan visszariadnak majd e nagyszerű regény olvasásától. Pedig, ha tudnák, mit veszítenek…
