"Egyedül nem megy..." - hangzik a régi sláger. Nos, nem tudni miért, de a világ szinte bármely részén bevett szokás, hogy ha az ember egymaga nem tud sikert elérni, összefog más szakmabelivel, hogy együtt végre felérjenek a csúcsra. Nincs ez másképp Amerika korosodó vígjáték-sztárjainál sem, akik úgy gondolták, kipróbálják a híres módszert, és idén nyárra összeállnak a Nagyfiúk című produkció kedvéért. Sajnos, az eredmény szó szerint csak egy próbálkozás.
A történet szerint adott öt, teljesen különböző kissrác: akad köztük hosszúhajú playboy, komplexusos afroamerikai, de olyan is, aki már tízévesen az idősebb nőknek csapja a szelet. Egy a közös bennük: mind az öten egy kosárcsapat tagjai, akik trénerük, Buzzer (Dudaszó) edző segítségével átélik életük első (és egyetlennek mondható) sikeres momentumát: megnyerik az állami bajnokságot. A nagy dicsőség után azonban elválnak útjaik, s legközelebb már csak az edző temetésén találkoznak ismét, ezúttal mint sikeres apukák, szerető férjek - más szóval: felnőttek.
Ám mindez csak az első benyomás. A szertartás után, a családjukkal közösen eltöltött megemlékező hétvégén ugyanis az öt egykori haver rájön, hogy az elmúlt 30 év alatt a sörhas és szakáll növesztésén kívül jóformán semmit se változott. Ugyanazok a vicces, idétlen gyerekek maradtak, mint voltak korábban. Ám ami a "felnőttek" problémája, az tulajdonképpen a filmé is: elég erősen érződik rajta túlkorosság, valamint az a bizonyos izzadtságszag.
Ugyanis vígjáték lévén leginkább egyvalami hiányzik a filmből, mégpedig a megfelelően kiválasztott és adagolt gegek; azok a poénok, melyektől a moziban ülő embernek a könnye kicsordul a nevetéstől, de minimum sűrű elnézésekkel karöltve a mellette ülőre önti a popcornt és az üdítőt röhögés közben. Az öt, jobb napokat is megélt komikus figurája azonban ezt a szintet még csak nyomokban se közelíti meg.
Egyik lehetséges magyarázatként a gyenge forgatókönyv, vagyis a sablonos és céltalan történet szolgál. A sok "család összejön egy őrült hétvégére" (Vad vakáció / Welcome Home, Roscoe Jenkins, 2008), vagy az "egykori osztálytársak, ismerősök a korosodás felé valami őrültségbe vágnak" (Faterok motoron / Wild Hogs, 2007; Nő a baj / Saving Silverman, 2001; Keresd a nőt! / There's Something About Mary, 1998) típusú vígjátékok kategóriájában már számos alkotás született, még ha Hollywoodban úgy is vélik, a forrás kifogyhatatlan. Pedig az elmélet hibás! A jó vígjátékhoz már kifejezetten magas szintű kreativitás szükségeltetik: a közönségnek a néhány szellentős poén okozta 2 másodperces örömmámor kevés. Vagy éppenséggel túl sok.
A másik opció a "kevesebb néha több" elve: a készítők egyszerűen túl sok nagy nevet akartak egy produkcióba belezsúfolni, akik korábbi, egy főszereplős filmjeik miatt nem igazán tudnak együtt érvényesülni a mozivásznon. A film produceri és forgatókönyvírói státuszát is jegyző Adam Sandler például egy munkamániás ügynököt alakít, messze a gusztustalan poénjairól és szerencsétlenkedéseiről híres karaktereitől. Így van ez a többi színésznél is: Chris Rock, Rob Schneider és Kevin James egytől egyig megfakult, régi önmagukat kereső sztárokra emlékeztetnek, akiket szerepük - akár egy láthatatlan bilincs - kólát szürcsölgető, medencébe vizelő öregurakra korlátoz. Az egyedüli hiteles fickó a nőcsábász Kevin Spade: ő az, aki kínos szituációk áldozataként anyatej-adagolóval a mellén ébred, és akit még a halott edző unokahúga is csak azért érdekel, hogy elég vonzó-e.
A régi szép idők visszaidézésére tett kísérlet miatt semmiképp se megvetendő film a Nagyfiúk, ám az összes korábban szeretett tulajdonságot kiölni a komikusokból oltári nagy baklövés volt a készítők részéről. Vicces jelenetek azért vannak szép számmal a másfél órás játékidő alatt, legtöbbjük mégis egy ízét vesztett húslevesre hasonlít. Nevetés helyett inkább megmosolyogtatóak, azonban a helyzet jelen állása szerint nem kell már sok idő addig, mikor a mindenféle testnyíláson kiáramló levegő se lesz elegendő ahhoz, hogy megmentse az ehhez hasonló alkotásokat.
