Valahol az Úr megjelenése táján kezdünk feszengeni. Szóval elég hamar. A Jóisten ugyanis nem más, mint két, hol erősebben, hol gyengébben világító pötty a festett űrégbolton és Szilágyi Tibor öblös hangja. Van abban valami nyugtalanító, hogy egy mai műben pont ugyanúgy van ábrázolva a mindentudó, nagyhatalmú bölcs, mint egy 1982-esben (Fehérlófia). Még az elején vagyunk, a világ teremtése körüli zavaros időkben, még sem Éva, sem Ádám, sem eredendő bűn, Lucifer sem bújt elő valamelyik sötét sarokból, de lehet már tudni, hogy időutazás jön. S nem csak a mesében - az kit zavarna, elvégre azért vagyunk itt, hogy a klasszikus bölcseleteket hallgatva végignyargalásszunk a történelmi korokon -, hanem azon túl is: visszautazunk abba az időbe, amikor a Tragédia vászonra vitelének ötlete megfogant.
A nyolcvanas évek elején használatos módszerekkel készült animációs filmet 2011-ben bemutatni merész vállalkozás - végignézni sem piskóta. Az avíttas technológiát gyorsan meg lehet szokni, ám ha több mint két és fél óra a nosztalgiaparti, akkor lehet, hogy egy Mézga család-maraton jobban esne - és nem azért, mert Géza és Paula könnyebben emészthető problémákkal küszködött, mint az első emberpár, vagy mert Máris szomszéd is épp eléggé ördögi figura. Hanem mert róluk volt valami gondolva - még ha az a valami nem is túl fennkölt vagy mély. Ezzel szemben a hihetetlenül sűrű szövésű és helyenként kifejezetten szemet gyönyörködtető Tragédiá-t elnézve olybá tűnik, hogy túl azon, hogy ez egy alapmű, amit szeretni, tisztelni, ismerni és ismertetni kell, Jankovics Marcellnak nem sok dolog jutott eszébe róla, s ez azért baj. Ugyanakkor irodalmi adaptációknál, főleg remegve tisztelt klasszikusoknál nem ritka tünet. S bár a direktor már bizonyította, hogy fantasztikus érzékkel tud irodalmat varázsolni a vászonra, legfrissebb művében semmit sem látni abból a könnyedségből és játékosságból, ami aJános vitéz-t a valaha készült egész estés rajzfilmek legjobbjai közé emelte. Az pedig, hogy szemben a pár éve megrendelésre elkövetett csodaszarvasos merénylettel ezen a filmen egyértelműen látszik, hogy belső indíttatásból és az alkotó saját szája íze szerint készült, sajnos édeskevés ahhoz, hogy mi is örömünket leljük benne.
De valamilyen szinten még így, könnyedség, báj és gondolatok nélkül is működhetne a dolog - ez a szint viszont a lusta gimnazistáé. ' az, aki inkább gyorsan megnézi, mint hogy lassan elolvassa. Hát, a lusta gimnazista most duplán pórul jár. Egyrészt, mert Az ember tragédiájában szöveg és látvány sokkal inkább egymás ellen, mint egymásért dolgozik: a mai fülnek kissé idegenül csengő jambusokat hihetetlenül részletgazdag, szimbólumokkal és utalásokkal csurig pakolt képsorok kísérik. Dévédéről, gyakori megállítások és újrázások segítségével talán értékelhetővé válhat ez a korokat, személyeket, történéseket és műalkotásokat egymásra hányó panoptikum, de moziban előbb-utóbb egy kulturálisan túlterhelt masszává áll össze, amit nemhogy élvezni, de figyelemmel kísérni is képtelenség.
