Jacques Perrin - rendező

"Földhöz kötötten bár, s csak messziről figyelve az égen szálló madarakat, mégis elhatároztuk, hogy leforgatjuk ezt a filmet. Fel kellett jutnunk, magasabbra, hogy közelebb legyünk a madarakhoz, s karnyújtásnyira a csillagoktól.
Vajon hogy tudtuk ezt megoldani? Az ember az idő végtelenbe vesző kezdete óta álmodik a madarakról. Hogy lehet azt egyáltalán elképzelni, hogy mi a legelsők között legyünk, akik ezt az egyetemes álmot valóra váltják? Az az első alkalom, amikor ezt tényleg megvalósítottuk, mindig is életem legcsodálatosabb élménye marad...

A kamerát tartó operatőr a ludak mozgását követte, olyan szorosan, hogy asszisztensének a kezével kellett távol tartania a túl közel merészkedő madarakat: s közben az egész tekercs film elfogyott...
Ragyogó arccal, könnyes szemmel néztek rám, szótlanul, mozdulatlanul. Mesterségbeli tudásuk és a technikai teljesítmény eltörpült a csodálatos érzés mellett, hogy a madarak bizalmukba fogadták őket a repülés közös élményében.
Mi lenne, ha egy egész évet töltenénk el úgy, hogy nem várunk az évszakok érkezésére, ha útra kelnénk, hogy mindennél mesésebb utazást tegyünk, s elhagyva városainkat és a jól ismert tájat, az egész bolygót bejárnánk?
S ha megértenénk, hogy nem léteznek határok, hogy a Föld az egyetlenegy tér, ahol élünk és megtanulnánk, hogy hogyan legyünk szabadok, mint a madarak?"

Jacques Cluzaud, társ-rendező

"1999. szeptember - Amerikai Egyesült Államok - Hudson folyó
Ez a tűzkeresztség - az első repülés, együtt a madarakkal. Tizenkét kanadai vadlúd - csak néhány centiméterre vannak az orromtól. Lehetetlen ellenállni a kísértésnek, hogy megsimogassam a szárnyuk végét. Hihetetlen ez, de igaz.
S aztán még száz és száz újabb repülés, sok-sok más madárral - kistestű vadkacsákkal és fehér pelikánokkal, papagájokkal és vadlibákkal - egyre gyorsabban suhanó hajók fedélzetén, tavak, folyók, mocsarak és tengerek felett szálló madarak nyomában, kamerával felszerelt autókkal száguldva az amerikai Vadnyugat útjain vagy Szenegál tengerparti strandjain, és persze különösen a levegőben, az ULM repülogép orrában ülve: csodálatos varázsszőnyeg ez, madár a madarak között.

2000. szeptemberében visszatérünk, ezúttal egy másik csoport kanadai lúddal és egy óriási csapat sarki vadlúddal, ezek igazi akrobaták, virtuóz repülok. Most fenséges az indián nyár, az erdő színei szinte izzanak... de a szél túl erős, a pára nem száll fel, szállingózik a hó és az ULM propellere felmondja a szolgálatot. Megjavítani mindent, amilyen gyorsan csak lehet, türelmesen várni, az időjárási feltételektől függetlenül, minden nap ugrásra készen... addig a varázslatos pillanatig, amikor a fény, a légköri viszonyok, a madarak kénye-kedve, a pilóta és az operatőr inspirációja mind-mind egyszerre összhangba kerül és egymásra talál... és az álom, amit kergettünk és amiért idejöttünk, egy szempillantásnyi idore valósággá válik.

2000. március - Monument-völgy - Arizona - John Ford és John Wayne földje
A ludak szomjasak, élelem alig: tüskés kórók, gyér, kiszáradt fű. Vadlovak vágtatnak, patájuk felveri a port. A ludak repülnek tovább, folytatják vándorútjukat a messzi Észak felé. Utah-ban egy farmról két, rabságban élo liba szeretne csatlakozni a csapathoz. A ketrec rácsa mögül nézik vágyakozva a tovaszálló utazókat.
A madarak nem mindig barátkoznak olyan könnyen a kamerával, mint ahogy azt elképzeltük - viszont gyakran még jobban is. Így hát, türelem, nyugalom és kitartás."

Michel Debats, társ-rendező

"A templom tetejét moha lepi, körülötte néhány sírkő, egy-két gesztenyefa és a közelben a tenger, a nedves sziklák mögött, ahol sirályhojszák nyüzsögnek. Esik az eső: ez Likla Hof, egy kicsiny falu Izland délkeleti partján. Itt látom meg: egy göcsörtös fűz alsó ágán ül, behunyja szemét, kimerült, hiszen éppen most repült át egy óceánt. Vadgalambnak, vagy örvösgalambnak mondják, de az igazi neve "columba palumba".A Faroe-szigetekről érkezett vajon, vagy a Shetland-szigetekről, vagy talán Skócia északi partvidékéről? Ugyan ki tudhatná? Ez a madarak titka. Jó páran álldogáltak a fa körül, figyelték az utazót. Kiderült, hogy már öt vagy hat éve július végén mindig megérkezik, egyedül, egyszer-egyszer érkezett egy másik madár is, s olyankor fészket is raktak. Szeptemberben a madár eltűnt. A helybéliek által mesélt történet kissé homályos és rejtélyes. Az izlandi ornitológus pedig, aki a csoportunkkal tartott, hozzátette, hogy ennek a madárnak sosem kellett volna erre a vidékre jönnie, mert nem ilyen életfeltételekre van szüksége. Ennél a fajnál a vándorút célja általában jóval délebbre, Anglia közepén, Németországban vagy Lengyelországban van.

Az izlandi "misszió" volt az a pont, amikor az egész csoportunk végre valódinak érezte a filmet. A forgatás már több mint egy éve tartott, anélkül, hogy sikerült volna olyan felvételeket csinálni, amilyenekre annyira áhítoztunk. Nap mint nap szembesülnünk kellett egy ilyen vállalkozás nehézségeivel. Minden egyes próbálkozáshoz nemcsak tökéletes légköri viszonyokra volt szükség, hanem a pilóta és az operatőr rendkívüli összhangjára is.

Meglehetősen tapasztalatlanok voltunk, amikor elhatároztuk, hogy átkelünk Izlandon. Kizárólag a képzeletünkben élő kép volt a vezérfonal, s ezt követve kerestük a megfelelő felvételeket. Meg kellett értenünk a madarakat és a repülést, rá kellett jönnünk, hogy bizony vajmi keveset tudunk a képességeikről és arra való hajlandóságukról, hogy velünk tartsanak, de annyira erős volt a motiváció, hogy még a szörnyűséges izlandi időjárás sem rettentett vissza minket. Csak néhány centiméterre voltam az ágon ülő, szelíden remegő madártól, a szeme még mindig csukva, a csőrén egy pici zöld folt, fehér gallérja bepiszkolódott, jobb lábáról hiányzott egy karom.

Évről-évre egy sor különleges és érdekes vándormadár jön Izlandra, csérek, ludak, európai földi szarkák, lilék és még sok más faj, hosszú távot tesznek meg ezek a madarak, fáradhatatlanul, kimerültséget nem ismerve repülnek, s oda is elviszik a madárdalt, ahol csak a szél süvítése muzsikál - és én pont egy enyhén szurtos galambot látok, amely éppen most repült át az óceán felett. Nem kell majd több, mint két nap, hogy erőre kapjon, és akkor tűzhányók, gleccserek, vízesések, puszta földek és sivatagok fölött fog szállni, de mire mindezt láthatta, már itt a szeptember és ő búcsúzik, mert az a sorsa, hogy újra és újra útra keljen. Felhők, óceánok, szigetek és hajók felett fog szállni: hős lennél, örvösgalamb, ha ember lennél. Repülj madár, amerre csak kedved tartja, remélem, hogy utadat sosem keresztezi majd puskagolyó, hogy a halál ismeretlenül, úgy ragadjon el, mintha közönséges galamb volnál."

Thierry Machado, operatőr

"Aztán eljött az a reggel, amikor a szél úgy döntött, hogy lecsendesedik, és amikor az ULM is és a madarak is készen álltak, hogy megkíséreljék átrepülni a gleccsert. Az előkészületek hosszú és kemény hetei után végre tényleg készen álltunk erre a repülésre. Tökéletes volt a felszállás, s a ludak szinte azonnal felvették az alakzatot az ULM körül. A gleccser fölötti repülés veszélyes volt, ezért úgy határoztunk, hogy a gleccser mentén repülünk majd. Aztán, mintha csak varázsütésre történne, a vállamra vettem a kamerát, a repülőgép tökéletesen stabil volt, s a madarak úgy döntöttek, hogy együttműködnek. Mélyen alattunk a gleccserszakadékok szinte száguldani látszottak: hirtelen minden óvatosságról elfelejtkeztem, már ott repültünk a gleccser felett, egyenesen a közepén. Most először az álmaink valósággá váltak, minden olyan egyszerűnek tűnt, tökéletesen eggyé forrva a ludak röptével, a tájjal és a légköri viszonyokkal. Ugyanezen a napon történt, hogy azon kaptam magam, hogy a kamerámat madárnak hittem.

Szívünk-lelkünk még tele az izlandi tapasztalatokkal, amikor már az Egyesült Államokban találtuk magunkat, amint Manhattan felett repülünk. A Liberty-parkban ütöttünk tábort és minden készen állt az első repülésre. Eleinte persze itt is sorozatos kudarcok értek, s eredmény nélkül kellett visszatérnünk a bázisra: úgy tűnt, hogy a lúdjaink nem nagyon akarnak minket követni. De nem volt választásunk: egyetlen megoldásként az kínálkozott, hogy megsokszorozzuk a próbálkozások számát. Egészen addig... míg egyszer csak velünk jöttek. Manhattan felé közeledtünk, körülöttünk a ludak, a hajnal első megcsillanó fényei ébresztgették a várost, mikor... száz meg száz ugyanolyan lúd kelt hirtelen szárnyra. A felvételre kínálkozó látvány meglepő volt, majd aggasztó lett, amikor a mi kis csapat madarunk lassan távolodni kezdett, hogy csatlakozzék a többiekhez. Lehetetlen őket megkülönböztetni repülés közben. Egyszerre mindennek vége lett, az elokészületek hosszú hónapjain át, az egész csapat energiájával, összefogásával elért eredmény semmivé lett és az egyedülálló látvány keltette reményeink szertefoszlottak. Csak másnap reggel, egy tökéletes felszállást követően tudtuk Manhattant ténylegesen megközelíteni.

Abban a tudatban mentünk, hogy - semmi kétség - ez lesz az egyetlen esélyünk, hogy ezt a felvételt megcsináljuk. A légköri viszonyok távolról sem voltak tökéletesek, de szóba se jöhetett, hogy egy jobb napra várjunk. Amikor a látómezőmben megjelentek a ludak és Manhattan látképe is lágyan beúszott a képbe, furcsa érzés kerített hatalmába.

Megvoltak az első felvételek. Csodálatos nap volt. Sosem felejtem el az örömnek azt a túláradó érzését, ami akkor kerített hatalmába, amikor a Liberty-parkba visszaértünk: sikerült! Volt még sok siker és persze kudarc is, de ezeknek az első felvételeknek a különös hangulatát mindig érezni fogom."

Dominique Gentil, operatőr

"A film késztőinek az a kívánsága, hogy 35 mm-es filmmel forgassunk, hogy kerüljünk bármiféle trükk-felvételt, és csak valódi képek szerepeljenek a filmben; óriási technikai kihívást jelentett az operatőri munka szempontjából. A meglévő felszerelés nem felelt meg ezeknek a speciális kívánságoknak. Rengeteg időt töltöttünk kamerák, daruk, kamerával felszerelt autók és vízen úszó speciális platformok tökéletesítésével, hogy mocsaras vidéken, szárazföldön és a levegőben egyaránt tudjunk felvételeket készíteni.

A Föld felszínén a felvételek legtöbbjét nehezen elérhető, barátságtalan, párás-nyirkos helyeken kellett elkészíteni. Az ULM repülőgépet úgy kellett átalakítani a repülést mutató jelenetek felvételéhez, hogy az operatőr gyakorlatilag a gépből kilógva az űr felett lebegett, a pilóta orra előtt, mert így 180o - os látószöge volt a madarak repülésének követéséhez. A kameráknál stabilizáló rendszereket kellett alkalmaznunk: a repülőgépen a légörvények, az afrikai utakon a kátyúk kiküszöbölésére. Minden egyes madárfajhoz külön-külön módszert kellett kitalálni: a gólyák köröző repülését szálló ballonról, a pelikánokat csónakból filmeztük.

A cél az volt, hogy végig kövessük a madarak repülését a tájképpel együtt, amely felett szállnak, hogy bemutassuk magát a vándorutat, rögzítve az egyes állomásokat és azonosíthatóvá tegyük az országokat, amelyeken áthaladnak, - mégis mindvégig megőrizzünk egyfajta filmes szemléletet, hiszen forgatókönyv alapján dolgoztunk, ugyanakkor messzemenően alkalmazkodnunk kellett a madarak természetes viselkedéséhez.
Egyetlen felvételünk sem volt problémamentes. Számos paraméter kedvező egybeesésére volt szükség: időjárás, légköri viszonyok, megfelelő fény, és persze maguk a madarak. Repülésük esetleg váratlan iránya mindent felboríthatott."

Philippe Garguil, operatőr

"A Falkland-szigetek és "Robinson Crusoe"-szerű tapasztalatok után Peruban találtuk magunkat. A különbség mellbevágó, mind az éghajlat és a körülmények, mind a madarak tekintetében. Kedves és barátságos társaink, az albatroszok és a pingvinek, a zord és sziklás, szélkorbácsolta szigeteken maradtak, itt pedig, fullasztó páratartalom és tobzódóan gazdag vegetáció fogadott; óriási, tarka és kegyetlenül bősz madarak.

Százával verődtek össze reggelente és agyaggal tömték meg bendőjüket. A Falkland-szigeteken a déli óriás-viharmadarak kövekből raknak fészket, és itt, - ahol az erdők a gyümölcsök és a magvak bőségét kínálják - nem tudnak jobbat kitalálni, mint földet enni!
Három hetet töltöttünk Peruban, valahol mindentől messze. Filmeztünk egy sziklára épített, 37 m magas toronyban, ahol a madarak szinte madárnak néztek bennünket, és a folyó egy kicsiny szigetén, ahol annyira elmerültünk a papagájok megfigyelésében, hogy a felhőszakadások okozta rohamos áradást, a már térdig érő vizet, szinte észre sem vettük, ha el nem ragadja majdnem az egyik értékes objektívet."

Laurent Charbonnier, operatőr

"1999. február úti cél: Japán. Két célom van, azaz két jelenetsor: vadhattyúk a pára fátylai között és a vöröskoronás darvak tánca. 25 napon keresztül forgattunk, a hattyúkat reggel, a darvakat pedig, amíg leszállt az éj. A darvak táncát úgy képzeltük el, hogy közben óriási hópelyhekben hulljon a hó. Csak a huszonötödik napon jött össze minden, amit szerettünk volna: de addigra már a repülőtéren voltunk.
Néhány nap múlva már az Egyesült Államokban voltam, ahol öt hétig filmeztem: darvak vándorlását Nebraskában, fajdok táncát a Sziklás Hegységben, végül a nyugati vöcsökfaj egyedeinek táncát Nyugat-Kaliforniában. Ez csak a kezdete volt egy csaknem három évig tartó munkának, sok-sok felvételnek, a világ minden részén. "

Mathieu Simonet, állóképek fényképésze

"Vadon élő, félénk madarakat gyakran fotóztunk teleobjektívvel. Azt az illúziót akartuk kelteni a nézőkben, hogy együtt repül ezekkel az akrobatákkal, elszakadva a földtől, hogy egy kaland részesei.
Íme néhány a számtalan felejthetetlen emlékből: New York, amint az ikertornyokat csaknem súrolva szállunk a kanadai ludak nyomában és a tornyok közötti turbulencia ijesztően megbillenti a gépünket?
Quebec, ahol a tízezrével érkező sarki ludakat vártuk, órákon át majd hirtelen egyszerre, tömör csoportban felröppentek és elhúztak. Szédítő és fülsiketítő légió?
Vietnám, hattyúk szállnak egy végtelenbe nyúló rizsföld fölött, messze tőlünk és az a benyomásunk, hogy egy vad vándorlás tanúi vagyunk. Aztán egy perc alatt mintha minden megváltozna. Mi lettünk a madarak közönsége. S megértjük, hogy ez mindig is így volt?

Ebben a hangulatban fejeztük be a filmet. Három év fogatás után, intenzív élményeket nyújtó új ismeretektől zsibong a fejünk. Új ismerősök is, szomszédaink egy ismeretlen világból, ahol az elszigeteltség, bátorság, kaland, teljesítmény és szabadság eszméinek méltó és nemes képviselőit találjuk, s olyan teremtményeket, amelyek őseink hosszú sora óta bámulatba ejtette az embert: a madarakat. Útitársaik voltunk egy rövid időre. Ez sose valósult volna meg egy olyan ember energiája nélkül, aki képes az álmaiból varázslatos valóságot szőni - ez az ember az apám. Emeljék fel e képek egy pillanatra szellemünket és szemünket e vándorló madarak magasába?"