A Legyek Ura óta senkinek sem lehetnek illúziói a gyerekeket illetően. A Play egy komplex társadalmi, etnikai, pszichológiai problémakört dolgoz föl, amelynek középpontjában tizenévesek állnak. A konklúzió azonban elmarad, és ami rosszabb, a film után nem sok kedvünk marad ezen gondolkozni sem.
A Titanic versenyfilmjének rendezője, Ruben Östlund 2006 és 2008 közötti valós eseményekre alapozta a filmjét. Ebben a két évben ugyanis fiatal fiúk egy csoportja, nagyjából negyven alkalommal rabolt ki velük egyidős gyerekeket a svédországi Göteborgban. Akcióikban azonban nem a fizikai erőszak, sokkal inkább a pszichés terror játszotta a főszerepet. A Play ezt a folyamatot, a szívatás hosszadalmas procedúráját követi nyomon, olyan idegtépő lassúsággal, hogy a néző egy idő után nem is a szereplőknek szurkol, hanem annak, hogy legyen már vége ennek az egésznek. Akárhogy. Ez pedig nem válik a film javára.
Mivel az áldozatok fehér kisfiúk (leszámítva egy ázsiai kissrácot, aki, mondhatni fehérként van jelen), a tolvajok pedig feketék, felmerül a kérdés, hogy ez nem tolja-e el a hangsúlyt a kulturális különbségek és nemzetiségi konfliktusok irányába. Van ráadásul két olyan jelenet, amelyben indiánok szerepelnek. Előbb pánsípolást mímelnek, majd egy gyorsétteremből kibámulva stírölik jóravaló svéd nők fenekét. Nem valami szimpatikusak. És, hogy hogyan kerülnek a filmbe? Ez amolyan lynch-es homályban marad. Mindenesetre sajnálatos módon az ő szerepeltetésük módja is hozzájárul ahhoz, hogy a néző valamiféle nacionalista megfontolásra gyanakodjon.
Persze értjük mi, hogy minden gyerek, függetlenül társadalmi státustól, származástól magányos és elhanyagolt. A kiraboltak ugyanúgy, mint a kirablóik. A túszul ejtett kisfiú hiába hívogatja anyját, minduntalan az üzenetrögzítő felel. A játékos banditáknak szintén nincs miért hazamenniük, valószínűleg semmi jó nem várna rájuk. A plázákban kóválygó, kiürült tekintetű, kólát szlopáló fogyasztók szemben a buszon hangoskodó, semmit és senkit nem tisztelő szegényekkel. A képlet ismerős, a világ számos nagyvárosában ugyanez a helyzet. És mit tesznek azok, akik éppen kimaradnak a konfliktusból? Félrefordítják a fejüket, átmennek az út túloldalára, jobb esetben megadják a névjegyüket, ha esetleg tanúskodni kéne.
A kiégett képekből sokszor kilógnak a szereplők, vagy egyszerűen nincsenek is belekomponálva. Igen, láttunk már ilyet. Ám ennek a markáns vizuális stílusnak muszáj, hogy legyen oka. Östlund filmje azonban híján van ennek, így a képi megoldások mesterkéltnek hatnak.
Még A nagy zabálás és Sweet Movie által edzett művészfilm-rajongókat is sokkolhatja viszont az a jelenet, amelyben az egyik fiú összecsinálja magát. Nem is jó ez a kifejezés. Egészen pontosan elszalad a többiektől, és letolva gatyáját elvégzi a dolgát. Telibe kapja a néző a hátsóját, és azt, ami onnan jön. Az ember nem szívesen szembesül ilyesmivel. Akkor meg pláne nem, ha nincs semmiféle jelentősége. Ha a rendező azt kívánta érzékeltetni, hogy milyen fokú az ijedtség, megtehette volna sokkal ízlésesebben, és sokkal inkább a film világába illeszkedően.
A Play által felvetett kérdések nagyon is aktuálisak, ám sajnálatos módon a film nem lép túl a kiindulási problémán. Azt mondják, jó, ha a rendező egy mondatban el tudja mondani filmje lényegét. Arról azonban kevesebb szó esik, hogy mennyire nem jó, ha a néző két óra türelmes várakozás után egy mondatban össze tudja foglalni a filmet.
Értékelés: 5/10
