Kihullik a hajam! Nem tudok bulizni! Unatkozom! És még ezzel a hülye mellhártyarákkal is meg kell küzdenem! A holland Sophie van der Stap önéletrajzi ihletésű, azonos című bestsellerét feldolgozó Lány kilenc parókával története és a főhős személyisége annyira hétköznapi, hogy az inkább idegesítő, mint hatásos.
Pár héttel egy csodálatos szexszel végződő szilveszteri buli után az egyetemista Sophie Ritternél (Lisa Tomaschewsky) mellhártyarákot diagnosztizálnak. Túlélési esélye az internet szerint 15%-ra tehető. Sophie családja és legjobb barátnője, Annabel (Karoline Teska) szerető támogatásával kórházba vonul, a kemoterápiától azonban kihullik a haja. A sorscsapást parókák segítségével éli túl, sőt a lány az egyes hajformákhoz különböző személyazonosságokat fejleszt ki.
Valószínűleg kevés néző hallott korábban Sophie van der Stap bestselleréről, amelyben a huszonéves írónő rákkal való harcának történetét meséli el az olvasóközönségnek. Ez a blogbejegyzésekként indult történet a Lány kilenc parókával c. film alapja, a regényt adaptálta Marc Rothemund rendező (Hangyák a gatyában, Sophie Scholl – Aki szembeszállt Hitlerrel). A komédiákra (különösen az obszcén humorra) szakosodott rendező (további filmjei: A grupik nem maradnak reggelre, Pornorama, Az ivarérett nagyvárosiak különös viselkedése a párzási időszakban) talán nem a legjobb választás volt, az legalábbis nagyon látszik a filmen, hogy a direktor nem igazán érti meg főhősét.
Valójában pontosan ez a Lány kilenc parókával legnagyobb kérdése: tudunk-e azonosulni azzal, hogy egy lány számára a rák legkeményebb tünete a kemoterápiával járó hajhullás? Elfogadható vagy elítélendő, hogy a külsőségekben bekövetkezett változás vagy változtatás okozza a lelki traumát? Vajon a paróka a felépülés, a teljes emberré válás szimbóluma vagy pusztán a felszínesség igényét kitöltő tüneti kezelés? Különösen érdekes, hogy a kérdés a Fifti-fifti című amerikai filmben is megjelenik, ott viszont éppen fordítva ábrázolják a haj szerepét: Adam (Joseph Gordon-Levitt) a hajának lenyírásával lelkileg és testileg is rákossá változik, és így nagyobb erővel tudja megkezdeni személyes harcát a rák ellen.
Jómagam nem tudtam azonosulni Sophie szenvedésével, képtelen voltam nem arra gondolni, hogy jóval komolyabb tét forog kockán, mint hogy átmenetileg csúnyává változik valaki. Viszont azt is tudom, hogy ez alapvetően személyes kérdés, mindenki döntse el maga, ő milyen választ adna a kérdésre. Vannak azonban kézzelfogható hibák, amelyeket objektíven is felróhatunk a filmnek. Karakterei – Sophie anyja, apja, nővére, barátnője, fiúja – végletekig egysíkúak, jellemüket egyetlen jelzővel teljes mértékben le lehet írni: odaadó, érzékeny, tudálékos, szerény, jószívű. Mindenki pozitív szereplő (a főgonosz, a rák ellenpontjai), így aztán különösen bosszantó, hogy a főhős egy önző teremtés, aki csak magával – és leginkább a külsejével – foglalkozik.
Ahogy a mellékszereplők kidolgozásával nem foglalkoztak, ugyanúgy hanyagolták a lány családjának, élethelyzetének egyediségét bemutató elemeket. Sophie és a Ritter-család annyira átlagos, hogy szinte fáj: apuka-anyuka szeretik egymást, jómódúak, a nővérének jó karrierje – egyetlen olyan tulajdonságot sem tudok felidézni, ami kicsit is különleges lenne. Akárcsak a kollégám, én sem szerettem annyira az Alabama és Monroe-t, mint amennyi díjjal elhalmozták, de sokkal érdekesebb egy flamand countryzenész és egy tetováló lány küzdelmét nézni kislányuk rák ellen, mint egy Pleasentville-ből szalajtott családét.
A felsorolt hibák mellett meg kell említeni a film előnyeit is. A daganatos betegségből fakadó érzelgősséget (lásd: Édes november) és hatásvadászatot (lásd: Szemünk fénye) is elkerülik a készítők. A Lány kilenc parókával legjobb pillanataiban azok, amikor a főszereplő gondolatait halljuk, aki tényleg tud olyat mondani, ami ilyenkor segíthet. Különösen a végén pörgő flashback-képsorozat melengette meg a szívemet: „ez mind valóság…” – foglalja össze Sophie a betegségének egy éve alatt összegyűlt benyomásait. Ezalatt éreztem igazán (és szinte egyetlen egyszer), hogy a főhős tényleg súlyos beteg volt egyszer régen Hollandiában. Hiszen alapos torzítással, de megtörtént esetet mutat be a film.
