Burokban született

Bertoluccinak nem kellett túl nagy utat megtennie, hogy megérkezzen az olasz kultúra élvonalába, hiszen gyakorlatilag beleszületett. Apja a huszadik század egyik nagy olasz költője, lakásukban mindennapos látogatók voltak az ötvenes évek vezető olasz értelmiségének prominens tagjai. Ezek egyike volt Pier Paolo Pasolini, akit annak idején az öreg Bertolucci segített pályáján, a fiatalnak viszont ő nyúlt a hóna alá. Pasolini segítségével (és forgatókönyvéből) szinte még egyetemistaként forgathatta le első filmjét, s innen már nem volt megállás. Bertoluccit beszippantotta a film, gondolatait pedig nagytekintélyű mentorok terelgették: Pasolini mellett nagy hatással volt rá például Jean-Luc Godard. Óriási dózisban kapta a nyugati típusú baloldaliság összes szellemi irányzatát a kommunizmustól az anarchizmuson át egészen a feminizmusig, freudizmusig. Érdekes módon azonban, formai tekintetben messze nem volt olyan forradalmi, mint gondolati, szellemi síkon. Első filmjeiben még volt valami a francia új hullám jellegzetes képi és narratív megoldásainak megidézéséből, a hetvenes évekre azonban mindez kikopott Bertolucci filmjeiből és egy teljesen konform, mainstream, hagyományos és közérthető filmnyelvre állt rá, mely a nyolcvanas-kilencvenes évek nagy, színes és szélesvásznú, keleti, egzotikus tárgyú tablóiban már legtöbbször mélyen belecsúszott a hollywoodi giccsbe. Érdekes, de egyáltalán nem véletlen, hogy díjakban legelismertebb filmje (Az utolsó császár) is ide sorolandó. A fiatalkori, harcos és hetyke forradalmiság ekkor már régen kikopott Bertolucciból, a történetek egyszerű, romantikus mesékké silányultak, amit a közönség imádata ellenére, a kritikusok fanyalogva kiüresedésnek, kiégésnek hittek. Pedig a kisördög ekkor is ott motoszkált benne, szarvát ki is dugta kaján vigyorral a képén eddigi utolsó filmjében, az Álmodozókban. A ’68-as, forrongó Párizsban játszódó, néha explicit pornográf jelenetekkel is operáló film a szabadság himnusza, egyben leszámolás annak mítoszával.

[img id=486139 instance=1 align=left img]Bezárult tér

Az élet azonban kegyetlen, hiszen egy betegség kerekesszékbe kényszerítette Bertoluccit, effektíve megfosztva őt kedvenc játékszerétől, a szabadságtól. Depresszió, kilencévnyi hallgatás. Nem véletlen, hogy éppen Niccolo Ammaniti nálunk is kiadott bestsellere ugrasztotta ki apatikus állapotából a mestert, hiszen a gigantikus terekben, emberek tízezreit megmozgató, látványos tablók után igen otthonosan mozog az Én és te szűkös pincéjében, gyakorlatilag mindvégig két szereplő között. Bertolucci kvázi alteregója természetesen Lorenzo (Jacopo Olmo Antinori), akinek 14 évesen elege lett a világból, és az iskolai síkirándulásról meglógva, saját pincéjükbe vonul önkéntes száműzetésre, könyvekkel, zenéivel, tiltott kajákkal és egy hangyabollyal. Célja, hogy úgy élje életét, ahogy neki tetszik, illetve, hogy kitalálja magának, hogyan tovább. Véletlen találkozása azonban szétcsúszott életű, drogos féltestvérével (Olivia – Tea Falco) megmutatja számára az utat, hogy nem szabad önző módon kirekesztenie magát, saját vélt vagy valós bajaival a külvilágból, hiszen rengeteg ott a tennivaló. Lorenzo számára például Olivia megmentése, mely még a csattanó fatális fordulatával is értelmesebb dolog, mint egyedül hangyákat tanulmányozni egy penészes pincében. Bertolucci számára Lorenzo választása a visszatalálást jelenti az életbe, a művészethez, a filmhez, még akkor is, ha esetleg nem is sikerül remekművet alkotni. Mondottam, ember, küzdj és bízva bízzál – ahogy egy másik történetben javasolja (egy másik) költő. E filmmel nyílik ki újból a tér számára, amibe betegsége, s az abból fakadó rossz gondolatai zárták a filmművészet egyik utolsó nagy "bölényét".

Más kérdés,

hogy a film végül nem lett igazán jó. Túl rövid ahhoz, hogy Lorenzo fejlődéstörténete látványosan kibontakozzon. Nem látjuk azt a folyamatot, ahogyan Olivia elvonási tünetei alatt (amit amúgy színészileg igen jól megoldott Tea Falco - de hát láttunk már ilyet, sokat), hogy mi módon, hogyan történik meg, nem tudni, de rátalál útjára. A filmvégi tekintete (Antinori itt nagyon emlékeztet a fiatal Mechanikus narancs-beli Malcolm Mcdowellre) mindenestre bizakodásra adhat okot. Az idős Bertolucci szakít tehát a társadalmi elkötelezettséggel, szakít a pszichologizáló attitűddel, szakít a tablófestéssel, realistává és egzisztencialistává vált. Más kérdés, hogy mint művész mit tud ezzel kezdeni, és más kérdés, hogy minket, nézőket ez érdekel-e? Az mindenesetre, sokat elmond a filmről, hogy érzelmi és intellektuális csúcspontját az jelenti, amikor felhangzik David Bowie himnikus Space Oddity-je, olaszul. (Milyen a film? Hmm. Jó a zenéje...)

Kinek ajánljuk?
- Azoknak, akiket érdekel egy aszexuális Bertolucci.
- Azoknak, akiket tényleg érdekel Bertolucci.
- A művészfilmek kedvelőinek.

Kinek nem?
- Azoknak, akik képtelenek végignézni egy kétszereplős, egyhelyszínes filmet.
- Azoknak, akiknek kevés, ha "jó a zenéje".
- Azoknak, akik feleslegesnek tartják a sok szenvelgést, nyűglődést, egy férfi legyen férfi, csapjon az asztalra és csinálja, amit mondanak neki.

6/10