Az első, ami egy filmmel kapcsolatban az ember szemébe ütközik, az ugye a cím. A hazai forgalmazás a címek terén eddig is rengeteget tett a filmek lejáratása érdekében, ami azért is furcsa, mert az ember azt gondolná, egy frappáns, jól hangzó cím eladhatóbbá teszi a filmet. Ehhez képest mi bizonyosan világelsők lennénk az ócska címek kétes hírnevet biztosító versenyében, úgy tűnik, mintha a magyar nyelv és a jó ízlés összes ellensége a címadás körül sertepertélne, és magabiztosan terelgetné azt a lehető legrosszabb irányba. Az pedig biztos, hogy ez a film és ez a cím az egyik határozott mélypont. Nem csak azért, mert már első pillantásra is émelygősen undorító minőségben utal Kusturica előző filmjére (pontosabban annak már amúgy is elég pocsék magyar címére), hanem azért is, mert hazug, ugyanis a két filmnek annyi köze van egymáshoz, hogy semmi. Mindezeken túl magyartalan, az égvilágon semmi értelme sincs és gügye a hangzása.
Az a szerencse, hogy ezzel elmondtunk minden rosszat, ami e filmről elmondható. Ugyanis ez a film úgy jó, ahogy van. Például azért is, mert unikum. Ez kérem egy koncertfilm - belülről. Sok koncertfilmet láthattunk már, volt amelyik az előadás egyszeri és megismételhetetlen élményét próbálta konzerválni, volt amelyik a pillanatnak szánt látványosságból igyekezett egy másik, új látványosságot faragni a vászon számára. A legigényesebbek nem pusztán az élménnyel, hanem a jelenséggel foglalkoztak, a zenekart és annak közvetlen környezetét is bemutatva, gondolatokon és érzéseken keresztül beszéltek kiszemelt tárgyukról, mint a világban létező sok kis dolog egyikéről és a többi kis dologhoz fűződő viszonyáról. Ezek az alkotók természetesen sokkal közelebb kerültek a témán kívül az emberekhez is, akik a zenekart alkották, a forgatás idejére részévé váltak szűk csoportjuknak, esetleg a kapcsolat később is szoros maradt. A No Smoking nevű együttes kivételes helyzetben van, mert az egyik gitárosa egy tehetséges, sikeres, sőt határozottan divatos filmrendező, aki belülről látva és láttatva mindent meg tud mutatni - talentuma a garancia, hogy a "minden"-ből a tipikusat és fontosat válogatja elénk, nézők elé. Itt nincs helye a mesterkéltségnek, itt minden pillanat őszinte, lelkes és bumfordi módon az.
Dokumentumfilm létére szokatlanul pergő, nincs egy percnyi üresjárat sem, ami sajátos szerkesztésének és döbbenetes töménységének köszönhető, mintha öt-hat különböző film lenne gyors, néhány perces jelenetekké szétvagdalva, majd látszólag tetszőleges módon egymáshoz illesztve, és így adva tiszta és világos képet a közvetíteni kívánt tartalmakról, egyszersmind könnyeden üdítve az unalomhoz szokott néző hamar ellankadó figyelmét. Filmnézés közben jól látható, hogyan lehet néhány pillanat leforgása alatt teljes történeteket, sőt történet rendszereket elmesélni, pusztán néhány szóból, mozdulatból, hangulatból. Mesteri és keresetlen egyszerre.
Nos a zene az olyan amilyen, punkos-rockos balkáni lakodalmas, ami "olyan mint a jazz, csak nem az". Néha kicsit eszetlen, néha egész rafinált, nem biztos, hogy jó, de mindig érdekes és sosem unalmas. Az egyik közreműködő, az egykori Clash frontembere, Joe Strummer szerint ez a jövő zenéje, ez hivatott megváltani a magábasavanyodott angolszász popzenét a végső agóniától.
Sokáig lehetne még éltetni Emir Kusturica és a No Smoking szuper nyolcas történeteit, de inkább engedjük, hogy beszéljenek a képek, menjünk moziba! Mert ugye moziba járni amúgy is kell, ez a film pedig még nyár esti időtöltésnek is elsőrangú, a könnyed szórakozás alattomos álcájába bújtatva bölcsességet és szépséget.
